Már vagy öt perce nem tudtam letörölni az arcomról a hatalmas vigyort. Az öt percből kettőt Jasper-rel töltöttem, amíg elmagyarázta, hogy mi történt, amikor utolérték Fred-et. Végül lepasszolt Emmett-nek, mondván, hogy dolga van, de átláttam rajta: egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy egy viszonylag még újszülött vámpír túljárt az eszén, ráadásul ott voltam én, és idegesítette széles jókedvem. Még attól sem lettem szomorú, hogy nem engedtek ki, hogy én is találkozhassak Fred-del. Olyan megnyugtató volt a tudat, hogy a képessége védi őt…
Így viszont tehetetlenül ácsorogtam a garázsban, pedig igazán szerettem volna valamit kezdeni hirtelen támadt tengernyi időmmel. Végül Rosalie autója bánta. Nagy unalmamban ki-be horpasztgattam az oldalát, míg Emmett észre nem vette, akkor viszont kaptam tőle hideget-meleget. Nem érdekelt. Fred a közelben van, és nem egykönnyen árthatnak neki. Ezért bármit elviselek.
Emmett ordítozása alatt is jókedvűen lóbáltam a kezem, kicsit, hogy idegesítsem, kicsit, mert tényleg unatkoztam.
Elképzeltem, hogy kinn rohanok valahol az éjszakában, Fred mellett…
Ehelyett csak a négy falat bámulhattam magam körül.
Eszembe jutott az is, hogy ha talán Fred most ki tudta védeni négy tapasztalt vámpír támadását, akkor értem is el tudna jönni. Talán. De ezt nem várhatom el tőle… Már az is hatalmas meglepetés volt, hogy visszajött ide, ahol pár hónapja elváltunk, és most már arról is tud, hogy életben maradtam.
Várnom kell… talán kitalál valamit. Talán.
Időközben Emmett végzett a saját kocsijának javításával, és nekitámaszkodott a falnak velem szemben. Felvontam a szemöldökömet, még mindig derűs ábrázattal fürkészni kezdtem a vonásait.
- Mit akarsz most tenni, Bree?- kérdezte hirtelen, a szemében keserűség csillant.
- Hát, gondolom, elmegyek a Volturihoz, megöletem magam, hátha Aro legalább nektek megkegyelmez. Az utánra még nincsenek terveim.
Emmett megcsóválta a fejét.
- Nem biztos, hogy Aro megöl. Jane is csak össze-vissza beszél, Aro helyett nem hozhat döntéseket.
- És ezt te komolyan el is hiszed?
Elgondolkozott, végül bólintott.
- Egyelőre még maradt három hónapom eldönteni, mit csináljak… Azt hiszem, teljesen mindegy, végül hogy alakul. Mondd, mit szoktatok itt csinálni? Mert én eléggé unatkozom.
Mivel jókedvem még mindig nem szállt el, ellöktem magam a faltól, és körbejártam a helyiséget. Emmett rajtam tartotta a szemét, de azért ő is mozgásba lendült, és elpakolta a hatalmas, több milliót érő szerelőkészletet.
- Többnyire Rosalie-val vagyok- szólalt meg, mire meglepődtem. A kérdésemet költői sóhajnak szántam, nem számítottam rá, hogy válaszolni is fog.
- A vadászat is lehet néha érdekes… Például szétszedni egy elefántot, az nem semmi…
Elfintorodtam.
- Kérlek, az ilyen részletektől kímélj meg… Egy elefántot? Szegény.
- Na persze, csak te ne add az ártatlant, jó? Egy elefánt halála nem egyenlő Seattle negyedének lemészárlásával.
Bár tudtam, hogy mennyire gyerekes, amit csinálok, kiöltöttem rá a nyelvemet, aztán elvigyorodtam.
- Na és, Rosalie-val mit csináltok?
Felnevetett.
- Te csak tizenöt vagy. Kíméllek az olyan részletektől- mondta sötéten mosolyogva, jól megnyomva az „olyan” szót.
- Ennyi?
- Hát, körülbelül.
- Nem unalmas?
- Nem. Megszoktam.
Hirtelen gondoltam egyet. Próbáltam csábosan mosolyogni, bár elég idiótának éreztem magamat. Sebaj, a szent cél érdekében mindent.
- Én még nem szoktam meg. Nem mehetnénk ki? Akár elefántot is foghatunk.
- Bree, nem mehetsz ki- a hangja megkeményedett, elszállt belőle minden jókedv. Én azonban továbbra is mosolyogtam.
- Kérlek!- kérlek, kérlek, mondj igent!- tettem hozzá magamban, továbbra is karamella színű szemeibe mélyedve.
És akkor hirtelen a pupillája kitágult, a tekintete elködösödött, és szólásra nyitotta a száját:
- Igen.
Bár eléggé meglepődtem, és pár másodpercig rémülten kapkodtam a levegőt, a jókedvem fokozódott. Kicsit furcsálltam, hogy nem pontosan az én szavaimra válaszolt, de azért megindultam az ajtó felé.
Halkan dúdolva nyomtam le a kilincset, és kiléptem a szabadba. Hátrapillantottam, hogy Emmett követ-e, de még mindig ugyanolyan ködös tekintettel nézett rám, és nem mozdult.
- Nem jössz? Csak nem azt akarod mondani, hogy szabad vagyok?- kérdeztem játékosan.
- Szabad vagy.
- Ne poénkodj, mert még beleélem magam.
Igazából szerettem volna, ha velem jön, megnyugtatott volna a jelenléte, bár egyre kezdtem kételkedni benne, hogy eszénél van.
Lassan megindult felém, az arcáról nem tűnt el a zavarosság.
A jókedvem kezdett elszállni, de sarkon fordultam, és a szél azonnal arcomba csapott, mikor futni kezdtem.
Aztán hirtelen Emmett karját éreztem meg a sajátomén, és megtorpantam. Kezdtem én is összezavarodni.
- Mit csinálsz?- dühös volt, szemei újra élénken villogtak, miközben haragosan szorította a karomat.
- Hát, öhm… Mivel igent mondtál a kérésemre, és követtél, miután kijöttem az ajtón, úgy gondoltam, hogy futhatok egy kicsit… De az igazat megvallva szerintem se voltál magadnál. Furán néztél ki.
- Tessék?- szemei kerekre nyíltak a csodálkozástól- Csak arra emlékszem, hogy belevigyorogtál az arcomba, miután nemet mondtam, és azt mondtad… Azt mondtad, kérlek, ugye?
Tátott szájjal bámultam rá, és megállapítottam, hogy a természet vagy nem kedvel engem, vagy csak unatkozik, és az őrületbe akar kergetni azzal, hogy minden nap szül nekem egy rejtélyes, megválaszolatlan kérdést.
- Te jó ég, menjünk haza, mert szétrobban a fejem- sóhajtottam lemondóan, és visszaindultam a Cullen-ház felé. Elefánt-vadászat lefújva- Egyébként van egy ötletem, hogy mi történt- vetettem oda hanyagul- Irányítottalak. Pont azokat a szavakat mondtad ki, ami után vágyakoztam, hogy mondd. Ez nem valami vámpíros dolog?
- Mi? Te, engem? Milyen szavakat? Huhh, igazad van, nekem is szétrobban a fejem. Carlisle!- Emmett úgy rontott be az ajtón, mintha valami nagyon különleges hírt hoztunk volna, pedig én már rájöttem, hogy mi lehet mindennek az oka.
- Igen?- Carlisle aggodalommal teli hangja közvetlenül a fülem mellől csendült, és én hátrahőköltem a meglepetéstől.
- Bree azt mondja, hogy irányított engem.
- Tessék?
- Irányított.
- Hogyan?
- Nem tudom, egészen olyan volt, mint a filmekben. A garázsban voltunk, mikor vitatkoztunk valamin. Aztán szemembe nézett, kívánt valamit, és akkor minden elsötétült, mintha kiszippantották volna az agyamat, vagy lekapcsolták volna a villanyt, mindegy. Azt mondja, hogy pont azokat mondtam, mint amit szeretett volna, hogy mondjak, szóval valami történt… Aztán arra eszméltem, hogy Bree fut előttem, mérföldekre a háztól.
Kicsit bántott, hogy engem nem kérdez senki, ezért csendesen leültem a kanapéra, keresztbe fontam a karom, és durcásan hallgattam végig pergő párbeszédüket.
- Értem. Fogalmam sincs, hogy miért…- kezdte Carlisle, mire gúnyosan elvigyorodtam. Gondolkodtam azon, hogy még pár percig hallgatok az igen valószínű elméletemről, vagy hagyom még őket kicsit agyalni, hátha nagyobb elmének tartanak, ha később állok elő vele. Elnevettem magam, hogy ilyeneken gondolkozom, és mikor mindkettejük kérdőn vonta fel szemöldökét, durcás hangnemben szólaltam meg.
- De jó, akkor még sem felejtettétek el, hogy itt vagyok…
- Bree, nekünk köszönheted, hogy itt vagy- szúrta közbe Emmett, az ilyen megjegyzéseket még több hónap után sem tudta elhagyni.
- Van egy elméletem… Talán mégis van képességem, aminek köze lehet ehhez az egészhez. Csak azt nem értem, hogy miért most derül ki…
A két férfi lélegzete elakadt, és úgy bámultak rám, mint aki valami nagyon különlegeset mondott. Valahol legbelül persze én is örültem, de a sok hónap alatt belém ivódott Riley egyik létfontosságú szabálya: ne kerülj közel senkihez, és ne mutasd az érzéseid, különben meghalsz. Az a szomorú, hogy elég sok „különben meghalsz” végű szabály jellemezte azt a féktelen, tudatlan sereget, amelyet Victoria teremtett. De mindez ma már nem fontos. Az az időszak már lezárult, mint ahogyan Diego emléke sem marad meg örökké. Remélem.
- Honnan gondolod?- kérdezte hitetlenül Carlisle, amivel visszarántott a valóságba.
- Hát, egyszerűen csak nem jutott más az eszembe- vigyorogtam rá, mivel elég idiótán hangzott.
- Akkor próbáld meg megint!
Bólintottam, és még mindig vigyorogva szembefordultam Emmett-tel.
Elszántan nézett vissza, és én lázasan gondolkozni kezdtem, hogy mit kívánjak tőle. Végül egy egész ésszerű kívánság mellett döntöttem.
Ígérd meg, hogy soha nem fogod bántani Fred-et. Soha. Még nevettem is egy kicsit, mikor láttam, hogy a pupillája kitágul, és arca kifejezéstelenné válik. Éreztem, hogy megint sikerült.
Mondd, hogy nem bántod. Soha többé.
- Soha nem bántom Fred-et- mondta lassan, és most már észrevettem, amit már a garázsban is kellett volna. Gépiesen, furcsa hangsúllyal ejtette ki a szavakat, mint ahogy az nagyon nem jellemző Emmett-re... Új mondaton gondolkoztam, miközben eszembe jutott valami. Ha arra hajlandó, hogy a száját kinyissa a gondolataim hatására, akkor talán nem csak erre a mozdulatra képes…
Emeld fel a kezed. Elvigyorodtam, mikor a keze megrándult, és emelkedni kezdett.
- Mit csináltok? Mi történt Emmett-tel?- sikkantott a háttérben Rosalie, mire számról lehervadt a vigyor. Ez a hang még a legfelhőtlenebb boldogságot is kiűzi a szívből.
Emmett arca abban a pillanatban életre kelt, kezét ökölbe szorította, és dühösen meredt rám.
- Nem emlékszem semmire. Csak arra, hogy rám vigyorogsz. Ez elég… idegesítő. Mintha kiszippantanák az agyamat.
- Az nem lehet nehéz feladat- jegyeztem meg halkan, de nem törődtem a válasszal, megfordultam, és Rosalie-ra mosolyogtam.
Gondolatbeli utasításomra körbetáncolta a szobát, bár néhányszor nekitántorodott a falnak, mikor Emmett dühös vicsorgása elvonta a figyelmemet. Végül hagytam, hogy Rosalie magához térjen, és az önbizalmam egyre csak növekedett, miközben kerekre tágult szemekkel kapkodta a levegőt.
- Ez… elképesztő.
- Köszi- bólintottam önelégülten, és lehuppantam a kanapéra.
- De miért csak most derül ki ez az egész?- tette fel a kérdést Carlisle, és ez engem is érdekelt. Hiszen mind Edward, Alice, és Jasper képességei is már a kezdettől fogva működtek, és mind olyan tulajdonságokat erősítettek fel, amelyek az emberi életben jellemzőek voltak rájuk. Én nem emlékeztem semmi különlegesre.
- Olyan ez, mint Jane képessége. Ha vigyorogsz, mi engedelmeskedünk a gondolataidnak- gondolkozott Emmett, és láttam, hogy fúrja az oldalát a kíváncsiság.
- Volt valami szokatlan körülötted, Bree?
- Nem, talán csak… csak… vidám voltam- fejeztem be ismét vigyorogva a mondatot, mert rájöttem a megoldásra. Olyan nyilvánvaló! Eddigi vámpírlétem során még soha nem voltam igazán boldog. Soha. A tudat, hogy Fred biztonságban van, megnyugtatott, sőt, boldoggá tett. Arra is emlékeztem, hogy valami kellemetlen dolog hatására a vidámságom elszállt, és akkor a furcsa kapcsolat is megszakadt Emmett és énközöttem.
Az ajtó hirtelen vágódott fel, Alice viharzott be rajta, és a szobában megdermedt a levegő. A lány arca még az átlagnál is hófehérebben világított a félhomályban.
Így viszont tehetetlenül ácsorogtam a garázsban, pedig igazán szerettem volna valamit kezdeni hirtelen támadt tengernyi időmmel. Végül Rosalie autója bánta. Nagy unalmamban ki-be horpasztgattam az oldalát, míg Emmett észre nem vette, akkor viszont kaptam tőle hideget-meleget. Nem érdekelt. Fred a közelben van, és nem egykönnyen árthatnak neki. Ezért bármit elviselek.
Emmett ordítozása alatt is jókedvűen lóbáltam a kezem, kicsit, hogy idegesítsem, kicsit, mert tényleg unatkoztam.
Elképzeltem, hogy kinn rohanok valahol az éjszakában, Fred mellett…
Ehelyett csak a négy falat bámulhattam magam körül.
Eszembe jutott az is, hogy ha talán Fred most ki tudta védeni négy tapasztalt vámpír támadását, akkor értem is el tudna jönni. Talán. De ezt nem várhatom el tőle… Már az is hatalmas meglepetés volt, hogy visszajött ide, ahol pár hónapja elváltunk, és most már arról is tud, hogy életben maradtam.
Várnom kell… talán kitalál valamit. Talán.
Időközben Emmett végzett a saját kocsijának javításával, és nekitámaszkodott a falnak velem szemben. Felvontam a szemöldökömet, még mindig derűs ábrázattal fürkészni kezdtem a vonásait.
- Mit akarsz most tenni, Bree?- kérdezte hirtelen, a szemében keserűség csillant.
- Hát, gondolom, elmegyek a Volturihoz, megöletem magam, hátha Aro legalább nektek megkegyelmez. Az utánra még nincsenek terveim.
Emmett megcsóválta a fejét.
- Nem biztos, hogy Aro megöl. Jane is csak össze-vissza beszél, Aro helyett nem hozhat döntéseket.
- És ezt te komolyan el is hiszed?
Elgondolkozott, végül bólintott.
- Egyelőre még maradt három hónapom eldönteni, mit csináljak… Azt hiszem, teljesen mindegy, végül hogy alakul. Mondd, mit szoktatok itt csinálni? Mert én eléggé unatkozom.
Mivel jókedvem még mindig nem szállt el, ellöktem magam a faltól, és körbejártam a helyiséget. Emmett rajtam tartotta a szemét, de azért ő is mozgásba lendült, és elpakolta a hatalmas, több milliót érő szerelőkészletet.
- Többnyire Rosalie-val vagyok- szólalt meg, mire meglepődtem. A kérdésemet költői sóhajnak szántam, nem számítottam rá, hogy válaszolni is fog.
- A vadászat is lehet néha érdekes… Például szétszedni egy elefántot, az nem semmi…
Elfintorodtam.
- Kérlek, az ilyen részletektől kímélj meg… Egy elefántot? Szegény.
- Na persze, csak te ne add az ártatlant, jó? Egy elefánt halála nem egyenlő Seattle negyedének lemészárlásával.
Bár tudtam, hogy mennyire gyerekes, amit csinálok, kiöltöttem rá a nyelvemet, aztán elvigyorodtam.
- Na és, Rosalie-val mit csináltok?
Felnevetett.
- Te csak tizenöt vagy. Kíméllek az olyan részletektől- mondta sötéten mosolyogva, jól megnyomva az „olyan” szót.
- Ennyi?
- Hát, körülbelül.
- Nem unalmas?
- Nem. Megszoktam.
Hirtelen gondoltam egyet. Próbáltam csábosan mosolyogni, bár elég idiótának éreztem magamat. Sebaj, a szent cél érdekében mindent.
- Én még nem szoktam meg. Nem mehetnénk ki? Akár elefántot is foghatunk.
- Bree, nem mehetsz ki- a hangja megkeményedett, elszállt belőle minden jókedv. Én azonban továbbra is mosolyogtam.
- Kérlek!- kérlek, kérlek, mondj igent!- tettem hozzá magamban, továbbra is karamella színű szemeibe mélyedve.
És akkor hirtelen a pupillája kitágult, a tekintete elködösödött, és szólásra nyitotta a száját:
- Igen.
Bár eléggé meglepődtem, és pár másodpercig rémülten kapkodtam a levegőt, a jókedvem fokozódott. Kicsit furcsálltam, hogy nem pontosan az én szavaimra válaszolt, de azért megindultam az ajtó felé.
Halkan dúdolva nyomtam le a kilincset, és kiléptem a szabadba. Hátrapillantottam, hogy Emmett követ-e, de még mindig ugyanolyan ködös tekintettel nézett rám, és nem mozdult.
- Nem jössz? Csak nem azt akarod mondani, hogy szabad vagyok?- kérdeztem játékosan.
- Szabad vagy.
- Ne poénkodj, mert még beleélem magam.
Igazából szerettem volna, ha velem jön, megnyugtatott volna a jelenléte, bár egyre kezdtem kételkedni benne, hogy eszénél van.
Lassan megindult felém, az arcáról nem tűnt el a zavarosság.
A jókedvem kezdett elszállni, de sarkon fordultam, és a szél azonnal arcomba csapott, mikor futni kezdtem.
Aztán hirtelen Emmett karját éreztem meg a sajátomén, és megtorpantam. Kezdtem én is összezavarodni.
- Mit csinálsz?- dühös volt, szemei újra élénken villogtak, miközben haragosan szorította a karomat.
- Hát, öhm… Mivel igent mondtál a kérésemre, és követtél, miután kijöttem az ajtón, úgy gondoltam, hogy futhatok egy kicsit… De az igazat megvallva szerintem se voltál magadnál. Furán néztél ki.
- Tessék?- szemei kerekre nyíltak a csodálkozástól- Csak arra emlékszem, hogy belevigyorogtál az arcomba, miután nemet mondtam, és azt mondtad… Azt mondtad, kérlek, ugye?
Tátott szájjal bámultam rá, és megállapítottam, hogy a természet vagy nem kedvel engem, vagy csak unatkozik, és az őrületbe akar kergetni azzal, hogy minden nap szül nekem egy rejtélyes, megválaszolatlan kérdést.
- Te jó ég, menjünk haza, mert szétrobban a fejem- sóhajtottam lemondóan, és visszaindultam a Cullen-ház felé. Elefánt-vadászat lefújva- Egyébként van egy ötletem, hogy mi történt- vetettem oda hanyagul- Irányítottalak. Pont azokat a szavakat mondtad ki, ami után vágyakoztam, hogy mondd. Ez nem valami vámpíros dolog?
- Mi? Te, engem? Milyen szavakat? Huhh, igazad van, nekem is szétrobban a fejem. Carlisle!- Emmett úgy rontott be az ajtón, mintha valami nagyon különleges hírt hoztunk volna, pedig én már rájöttem, hogy mi lehet mindennek az oka.
- Igen?- Carlisle aggodalommal teli hangja közvetlenül a fülem mellől csendült, és én hátrahőköltem a meglepetéstől.
- Bree azt mondja, hogy irányított engem.
- Tessék?
- Irányított.
- Hogyan?
- Nem tudom, egészen olyan volt, mint a filmekben. A garázsban voltunk, mikor vitatkoztunk valamin. Aztán szemembe nézett, kívánt valamit, és akkor minden elsötétült, mintha kiszippantották volna az agyamat, vagy lekapcsolták volna a villanyt, mindegy. Azt mondja, hogy pont azokat mondtam, mint amit szeretett volna, hogy mondjak, szóval valami történt… Aztán arra eszméltem, hogy Bree fut előttem, mérföldekre a háztól.
Kicsit bántott, hogy engem nem kérdez senki, ezért csendesen leültem a kanapéra, keresztbe fontam a karom, és durcásan hallgattam végig pergő párbeszédüket.
- Értem. Fogalmam sincs, hogy miért…- kezdte Carlisle, mire gúnyosan elvigyorodtam. Gondolkodtam azon, hogy még pár percig hallgatok az igen valószínű elméletemről, vagy hagyom még őket kicsit agyalni, hátha nagyobb elmének tartanak, ha később állok elő vele. Elnevettem magam, hogy ilyeneken gondolkozom, és mikor mindkettejük kérdőn vonta fel szemöldökét, durcás hangnemben szólaltam meg.
- De jó, akkor még sem felejtettétek el, hogy itt vagyok…
- Bree, nekünk köszönheted, hogy itt vagy- szúrta közbe Emmett, az ilyen megjegyzéseket még több hónap után sem tudta elhagyni.
- Van egy elméletem… Talán mégis van képességem, aminek köze lehet ehhez az egészhez. Csak azt nem értem, hogy miért most derül ki…
A két férfi lélegzete elakadt, és úgy bámultak rám, mint aki valami nagyon különlegeset mondott. Valahol legbelül persze én is örültem, de a sok hónap alatt belém ivódott Riley egyik létfontosságú szabálya: ne kerülj közel senkihez, és ne mutasd az érzéseid, különben meghalsz. Az a szomorú, hogy elég sok „különben meghalsz” végű szabály jellemezte azt a féktelen, tudatlan sereget, amelyet Victoria teremtett. De mindez ma már nem fontos. Az az időszak már lezárult, mint ahogyan Diego emléke sem marad meg örökké. Remélem.
- Honnan gondolod?- kérdezte hitetlenül Carlisle, amivel visszarántott a valóságba.
- Hát, egyszerűen csak nem jutott más az eszembe- vigyorogtam rá, mivel elég idiótán hangzott.
- Akkor próbáld meg megint!
Bólintottam, és még mindig vigyorogva szembefordultam Emmett-tel.
Elszántan nézett vissza, és én lázasan gondolkozni kezdtem, hogy mit kívánjak tőle. Végül egy egész ésszerű kívánság mellett döntöttem.
Ígérd meg, hogy soha nem fogod bántani Fred-et. Soha. Még nevettem is egy kicsit, mikor láttam, hogy a pupillája kitágul, és arca kifejezéstelenné válik. Éreztem, hogy megint sikerült.
Mondd, hogy nem bántod. Soha többé.
- Soha nem bántom Fred-et- mondta lassan, és most már észrevettem, amit már a garázsban is kellett volna. Gépiesen, furcsa hangsúllyal ejtette ki a szavakat, mint ahogy az nagyon nem jellemző Emmett-re... Új mondaton gondolkoztam, miközben eszembe jutott valami. Ha arra hajlandó, hogy a száját kinyissa a gondolataim hatására, akkor talán nem csak erre a mozdulatra képes…
Emeld fel a kezed. Elvigyorodtam, mikor a keze megrándult, és emelkedni kezdett.
- Mit csináltok? Mi történt Emmett-tel?- sikkantott a háttérben Rosalie, mire számról lehervadt a vigyor. Ez a hang még a legfelhőtlenebb boldogságot is kiűzi a szívből.
Emmett arca abban a pillanatban életre kelt, kezét ökölbe szorította, és dühösen meredt rám.
- Nem emlékszem semmire. Csak arra, hogy rám vigyorogsz. Ez elég… idegesítő. Mintha kiszippantanák az agyamat.
- Az nem lehet nehéz feladat- jegyeztem meg halkan, de nem törődtem a válasszal, megfordultam, és Rosalie-ra mosolyogtam.
Gondolatbeli utasításomra körbetáncolta a szobát, bár néhányszor nekitántorodott a falnak, mikor Emmett dühös vicsorgása elvonta a figyelmemet. Végül hagytam, hogy Rosalie magához térjen, és az önbizalmam egyre csak növekedett, miközben kerekre tágult szemekkel kapkodta a levegőt.
- Ez… elképesztő.
- Köszi- bólintottam önelégülten, és lehuppantam a kanapéra.
- De miért csak most derül ki ez az egész?- tette fel a kérdést Carlisle, és ez engem is érdekelt. Hiszen mind Edward, Alice, és Jasper képességei is már a kezdettől fogva működtek, és mind olyan tulajdonságokat erősítettek fel, amelyek az emberi életben jellemzőek voltak rájuk. Én nem emlékeztem semmi különlegesre.
- Olyan ez, mint Jane képessége. Ha vigyorogsz, mi engedelmeskedünk a gondolataidnak- gondolkozott Emmett, és láttam, hogy fúrja az oldalát a kíváncsiság.
- Volt valami szokatlan körülötted, Bree?
- Nem, talán csak… csak… vidám voltam- fejeztem be ismét vigyorogva a mondatot, mert rájöttem a megoldásra. Olyan nyilvánvaló! Eddigi vámpírlétem során még soha nem voltam igazán boldog. Soha. A tudat, hogy Fred biztonságban van, megnyugtatott, sőt, boldoggá tett. Arra is emlékeztem, hogy valami kellemetlen dolog hatására a vidámságom elszállt, és akkor a furcsa kapcsolat is megszakadt Emmett és énközöttem.
Az ajtó hirtelen vágódott fel, Alice viharzott be rajta, és a szobában megdermedt a levegő. A lány arca még az átlagnál is hófehérebben világított a félhomályban.

