2011. március 25., péntek

5. fejezet- Képesség

Már vagy öt perce nem tudtam letörölni az arcomról a hatalmas vigyort. Az öt percből kettőt Jasper-rel töltöttem, amíg elmagyarázta, hogy mi történt, amikor utolérték Fred-et. Végül lepasszolt Emmett-nek, mondván, hogy dolga van, de átláttam rajta: egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy egy viszonylag még újszülött vámpír túljárt az eszén, ráadásul ott voltam én, és idegesítette széles jókedvem.  Még attól sem lettem szomorú, hogy nem engedtek ki, hogy én is találkozhassak Fred-del. Olyan megnyugtató volt a tudat, hogy a képessége védi őt…
Így viszont tehetetlenül ácsorogtam a garázsban, pedig igazán szerettem volna valamit kezdeni hirtelen támadt tengernyi időmmel. Végül Rosalie autója bánta. Nagy unalmamban ki-be horpasztgattam az oldalát, míg Emmett észre nem vette, akkor viszont kaptam tőle hideget-meleget. Nem érdekelt. Fred a közelben van, és nem egykönnyen árthatnak neki. Ezért bármit elviselek.
Emmett ordítozása alatt is jókedvűen lóbáltam a kezem, kicsit, hogy idegesítsem, kicsit, mert tényleg unatkoztam.
Elképzeltem, hogy kinn rohanok valahol az éjszakában, Fred mellett…
Ehelyett csak a négy falat bámulhattam magam körül.
Eszembe jutott az is, hogy ha talán Fred most ki tudta védeni négy tapasztalt vámpír támadását, akkor értem is el tudna jönni. Talán. De ezt nem várhatom el tőle… Már az is hatalmas meglepetés volt, hogy visszajött ide, ahol pár hónapja elváltunk, és most már arról is tud, hogy életben maradtam.
Várnom kell… talán kitalál valamit. Talán.
Időközben Emmett végzett a saját kocsijának javításával, és nekitámaszkodott a falnak velem szemben. Felvontam a szemöldökömet, még mindig derűs ábrázattal fürkészni kezdtem a vonásait.
- Mit akarsz most tenni, Bree?- kérdezte hirtelen, a szemében keserűség csillant.
- Hát, gondolom, elmegyek a Volturihoz, megöletem magam, hátha Aro legalább nektek megkegyelmez. Az utánra még nincsenek terveim.
Emmett megcsóválta a fejét.
- Nem biztos, hogy Aro megöl. Jane is csak össze-vissza beszél, Aro helyett nem hozhat döntéseket.
- És ezt te komolyan el is hiszed?
Elgondolkozott, végül bólintott.
- Egyelőre még maradt három hónapom eldönteni, mit csináljak… Azt hiszem, teljesen mindegy, végül hogy alakul. Mondd, mit szoktatok itt csinálni? Mert én eléggé unatkozom.
Mivel jókedvem még mindig nem szállt el, ellöktem magam a faltól, és körbejártam a helyiséget. Emmett rajtam tartotta a szemét, de azért ő is mozgásba lendült, és elpakolta a hatalmas, több milliót érő szerelőkészletet.
- Többnyire Rosalie-val vagyok- szólalt meg, mire meglepődtem. A kérdésemet költői sóhajnak szántam, nem számítottam rá, hogy válaszolni is fog.
- A vadászat is lehet néha érdekes… Például szétszedni egy elefántot, az nem semmi…
Elfintorodtam.
- Kérlek, az ilyen részletektől kímélj meg… Egy elefántot? Szegény.
- Na persze, csak te ne add az ártatlant, jó? Egy elefánt halála nem egyenlő Seattle negyedének lemészárlásával.
Bár tudtam, hogy mennyire gyerekes, amit csinálok, kiöltöttem rá a nyelvemet, aztán elvigyorodtam.
- Na és, Rosalie-val mit csináltok?
Felnevetett.
- Te csak tizenöt vagy. Kíméllek az olyan részletektől- mondta sötéten mosolyogva, jól megnyomva az „olyan” szót.
- Ennyi?
- Hát, körülbelül.
- Nem unalmas?
- Nem. Megszoktam.
Hirtelen gondoltam egyet. Próbáltam csábosan mosolyogni, bár elég idiótának éreztem magamat. Sebaj, a szent cél érdekében mindent.
- Én még nem szoktam meg. Nem mehetnénk ki? Akár elefántot is foghatunk.
- Bree, nem mehetsz ki- a hangja megkeményedett, elszállt belőle minden jókedv. Én azonban továbbra is mosolyogtam.
- Kérlek!- kérlek, kérlek, mondj igent!- tettem hozzá magamban, továbbra is karamella színű szemeibe mélyedve.
És akkor hirtelen a pupillája kitágult, a tekintete elködösödött, és szólásra nyitotta a száját:
- Igen.
Bár eléggé meglepődtem, és pár másodpercig rémülten kapkodtam a levegőt, a jókedvem fokozódott. Kicsit furcsálltam, hogy nem pontosan az én szavaimra válaszolt, de azért megindultam az ajtó felé.
Halkan dúdolva nyomtam le a kilincset, és kiléptem a szabadba. Hátrapillantottam, hogy Emmett követ-e, de még mindig ugyanolyan ködös tekintettel nézett rám, és nem mozdult.
- Nem jössz? Csak nem azt akarod mondani, hogy szabad vagyok?- kérdeztem játékosan.
- Szabad vagy.
- Ne poénkodj, mert még beleélem magam.
Igazából szerettem volna, ha velem jön, megnyugtatott volna a jelenléte, bár egyre kezdtem kételkedni benne, hogy eszénél van.
Lassan megindult felém, az arcáról nem tűnt el a zavarosság.
A jókedvem kezdett elszállni, de sarkon fordultam, és a szél azonnal arcomba csapott, mikor futni kezdtem.
Aztán hirtelen Emmett karját éreztem meg a sajátomén, és megtorpantam. Kezdtem én is összezavarodni.
- Mit csinálsz?- dühös volt, szemei újra élénken villogtak, miközben haragosan szorította a karomat.
- Hát, öhm… Mivel igent mondtál a kérésemre, és követtél, miután kijöttem az ajtón, úgy gondoltam, hogy futhatok egy kicsit… De az igazat megvallva szerintem se voltál magadnál. Furán néztél ki.
- Tessék?- szemei kerekre nyíltak a csodálkozástól- Csak arra emlékszem, hogy belevigyorogtál az arcomba, miután nemet mondtam, és azt mondtad… Azt mondtad, kérlek, ugye?
Tátott szájjal bámultam rá, és megállapítottam, hogy a természet vagy nem kedvel engem, vagy csak unatkozik, és az őrületbe akar kergetni azzal, hogy minden nap szül nekem egy rejtélyes, megválaszolatlan kérdést.
- Te jó ég, menjünk haza, mert szétrobban a fejem- sóhajtottam lemondóan, és visszaindultam a Cullen-ház felé. Elefánt-vadászat lefújva- Egyébként van egy ötletem, hogy mi történt- vetettem oda hanyagul- Irányítottalak. Pont azokat a szavakat mondtad ki, ami után vágyakoztam, hogy mondd. Ez nem valami vámpíros dolog?
- Mi? Te, engem? Milyen szavakat? Huhh, igazad van, nekem is szétrobban a fejem. Carlisle!- Emmett úgy rontott be az ajtón, mintha valami nagyon különleges hírt hoztunk volna, pedig én már rájöttem, hogy mi lehet mindennek az oka.
- Igen?- Carlisle aggodalommal teli hangja közvetlenül a fülem mellől csendült, és én hátrahőköltem a meglepetéstől.
- Bree azt mondja, hogy irányított engem.
- Tessék?
- Irányított.
- Hogyan?
- Nem tudom, egészen olyan volt, mint a filmekben. A garázsban voltunk, mikor vitatkoztunk valamin. Aztán szemembe nézett, kívánt valamit, és akkor minden elsötétült, mintha kiszippantották volna az agyamat, vagy lekapcsolták volna a villanyt, mindegy. Azt mondja, hogy pont azokat mondtam, mint amit szeretett volna, hogy mondjak, szóval valami történt… Aztán arra eszméltem, hogy Bree fut előttem, mérföldekre a háztól.
Kicsit bántott, hogy engem nem kérdez senki, ezért csendesen leültem a kanapéra, keresztbe fontam a karom, és durcásan hallgattam végig pergő párbeszédüket.
- Értem. Fogalmam sincs, hogy miért…- kezdte Carlisle, mire gúnyosan elvigyorodtam. Gondolkodtam azon, hogy még pár percig hallgatok az igen valószínű elméletemről, vagy hagyom még őket kicsit agyalni, hátha nagyobb elmének tartanak, ha később állok elő vele. Elnevettem magam, hogy ilyeneken gondolkozom, és mikor mindkettejük kérdőn vonta fel szemöldökét, durcás hangnemben szólaltam meg.
- De jó, akkor még sem felejtettétek el, hogy itt vagyok…
- Bree, nekünk köszönheted, hogy itt vagy- szúrta közbe Emmett, az ilyen megjegyzéseket még több hónap után sem tudta elhagyni.
- Van egy elméletem… Talán mégis van képességem, aminek köze lehet ehhez az egészhez. Csak azt nem értem, hogy miért most derül ki…
A két férfi lélegzete elakadt, és úgy bámultak rám, mint aki valami nagyon különlegeset mondott. Valahol legbelül persze én is örültem, de a sok hónap alatt belém ivódott Riley egyik létfontosságú szabálya: ne kerülj közel senkihez, és ne mutasd az érzéseid, különben meghalsz. Az a szomorú, hogy elég sok „különben meghalsz” végű szabály jellemezte azt a féktelen, tudatlan sereget, amelyet Victoria teremtett. De mindez ma már nem fontos. Az az időszak már lezárult, mint ahogyan Diego emléke sem marad meg örökké. Remélem.
- Honnan gondolod?- kérdezte hitetlenül Carlisle, amivel visszarántott a valóságba.
- Hát, egyszerűen csak nem jutott más az eszembe- vigyorogtam rá, mivel elég idiótán hangzott.
- Akkor próbáld meg megint!
Bólintottam, és még mindig vigyorogva szembefordultam Emmett-tel.
Elszántan nézett vissza, és én lázasan gondolkozni kezdtem, hogy mit kívánjak tőle. Végül egy egész ésszerű kívánság mellett döntöttem.
Ígérd meg, hogy soha nem fogod bántani Fred-et. Soha. Még nevettem is egy kicsit, mikor láttam, hogy a pupillája kitágul, és arca kifejezéstelenné válik. Éreztem, hogy megint sikerült.
Mondd, hogy nem bántod. Soha többé.
- Soha nem bántom Fred-et- mondta lassan, és most már észrevettem, amit már a garázsban is kellett volna. Gépiesen, furcsa hangsúllyal ejtette ki a szavakat, mint ahogy az nagyon nem jellemző Emmett-re... Új mondaton gondolkoztam, miközben eszembe jutott valami. Ha arra hajlandó, hogy a száját kinyissa a gondolataim hatására, akkor talán nem csak erre a mozdulatra képes…
Emeld fel a kezed. Elvigyorodtam, mikor a keze megrándult, és emelkedni kezdett.
- Mit csináltok? Mi történt Emmett-tel?- sikkantott a háttérben Rosalie, mire számról lehervadt a vigyor. Ez a hang még a legfelhőtlenebb boldogságot is kiűzi a szívből.
Emmett arca abban a pillanatban életre kelt, kezét ökölbe szorította, és dühösen meredt rám.
- Nem emlékszem semmire. Csak arra, hogy rám vigyorogsz. Ez elég… idegesítő. Mintha kiszippantanák az agyamat.
- Az nem lehet nehéz feladat- jegyeztem meg halkan, de nem törődtem a válasszal, megfordultam, és Rosalie-ra mosolyogtam.
Gondolatbeli utasításomra körbetáncolta a szobát, bár néhányszor nekitántorodott a falnak, mikor Emmett dühös vicsorgása elvonta a figyelmemet. Végül hagytam, hogy Rosalie magához térjen, és az önbizalmam egyre csak növekedett, miközben kerekre tágult szemekkel kapkodta a levegőt.
- Ez… elképesztő.
- Köszi- bólintottam önelégülten, és lehuppantam a kanapéra.
- De miért csak most derül ki ez az egész?- tette fel a kérdést Carlisle, és ez engem is érdekelt. Hiszen mind Edward, Alice, és Jasper képességei is már a kezdettől fogva működtek, és mind olyan tulajdonságokat erősítettek fel, amelyek az emberi életben jellemzőek voltak rájuk. Én nem emlékeztem semmi különlegesre.
- Olyan ez, mint Jane képessége. Ha vigyorogsz, mi engedelmeskedünk a gondolataidnak- gondolkozott Emmett, és láttam, hogy fúrja az oldalát a kíváncsiság.
- Volt valami szokatlan körülötted, Bree?
- Nem, talán csak… csak… vidám voltam- fejeztem be ismét vigyorogva a mondatot, mert rájöttem a megoldásra. Olyan nyilvánvaló! Eddigi vámpírlétem során még soha nem voltam igazán boldog. Soha. A tudat, hogy Fred biztonságban van, megnyugtatott, sőt, boldoggá tett. Arra is emlékeztem, hogy valami kellemetlen dolog hatására a vidámságom elszállt, és akkor a furcsa kapcsolat is megszakadt Emmett és énközöttem.
Az ajtó hirtelen vágódott fel, Alice viharzott be rajta, és a szobában megdermedt a levegő. A lány arca még az átlagnál is hófehérebben világított a félhomályban.


2011. március 19., szombat

4. fejezet- Kegyetlen


- Valaki járt itt!- rontott be a szobába Jasper, mire minden szempár az ég felé fordult. Ő volt az utolsó, akihez eljutott a hír, hogy…
- Bree egykori pajtása látogatóba jött- szólalt meg Emmett, és a szemem sarkából láttam, hogy összedörzsöli a tenyerét.
- Mégse sikerült mindegyiket megölni?- kérdezte Jasper, tekintete ide-oda cikázott Carlisle és Emmett között.
- Nem!- kiáltottam már vagy tizedszerre, mióta Alice-szel visszatértünk a Cullen-házba.
- Edward, mondd meg nekik, hogy nem ártalmas!- kezeimbe temettem az arcomat, szinte sziszegve folytattam- Soha nem is akart titeket megtámadni, most miért tenné? Carlisle, nem ölhetitek meg csak úgy, azt sem tudjátok, mit akar!
- Hallottad a gondolatait, Edward?- kérdezte egész halkan Carlisle, látszott, hogy elgondolkodtatta, amit mondtam. Ha őt sikerül meggyőznöm, nyert ügyem van.
- Nem, de a szaga elég erős, tehát elég közel járt ahhoz, hogy meghalljam. Valami furcsa van körülötte, nem tudom, hogy mi… Oh…- hirtelen rám pillantott, és elhallgatott.
- Mi az?- Rosalie egész idáig szótlanul ült a lépcső tövében, most azonban megszólalt. Igazán maradhatott volna még egy kicsit csendben…
- Fred-nek különleges képessége van- kezdte Edward, miközben rajtam nyugtatta a szemét. A fenébe. Gondolj valami másra, csak ne Fred-re!- szólalt meg egy kis hang a fejemben, mire lázasan gondolkozni kezdtem. Alice ruhái. A kedvencem a piros, amin fehér virágok vannak, és … Fred. Nem, nem Fred… Piros ruha… A fenébe is, nem megy... Edward képességét kijátszani hosszútávon lehetetlen.
- Nem látok semmit- kotyogott közbe Alice, miután végre megmozdult. Már egy jó ideje szoborként ült az ablak mellett, a semmibe meredve.
- Bree barátjának nem akármi képessége van, ugye?- kérdezte Jasper, és lassan ingatni kezdte a fejét, aztán hirtelen témát váltott- Ha nem tud a farkasokról, őt is meg fogják támadni.
Jaj, ne. Erre nem gondoltam. Memóriám egyébként se hagyta volna, de a hatalmas szörnyeteg emléke olyan élesen megmaradt, mintha csak pár perce menekültem volna az elől, ami most Fred életét veszélyeztette. Összerázkódtam, mikor a karomra gondoltam, aztán esdeklőn néztem fel Edward-ra.
- Ne hagyjuk a farkasokra! - vigyorgott Emmett, és komoly aggodalom fogott el, mikor szemeibe pillantottam. Sütött róla, hogy ha rajta múlna, folyamatosan ellenségeket szerezne, csak hogy utána végezhessen velük…
- Lehet, hogy kedve támad vadászni a közelben…- mondta halkan Rosalie, és én kezdtem kétségbeesni- Akár Bellát is megtámadhatja. Lehet, hogy érte jött, jól emlékszik a szagára, akkor még a hadsereggel volt, amikor Riley körbevitte a blúzát.  
Gyűlölködve pillantottam Rosalie gyönyörű arcába, tudtam, hogy ő az, akit Bella sorsa a legkevésbé érdekel a Cullen családban. De mégis elérte, amit akart. Edward halkan felmordult, és rám nézett.
- Bree – lehelte olyan halkan, hogy én is alig hallottam, pedig időközben egész közel kerültünk egymáshoz.
- Nem!- sikoltottam fel, aztán még egyszer, és még egyszer.
- Csitulj már!- kiabálta Jasper, és elkapta a karomat. Egy pillanatra lenyugodtam, de továbbra is dühösen meredtem mindenkire, aki a szobában tartózkodott.
- Akkor én meg nem megyek el a Volturihoz!- vicsorogtam Emmett-re, és miután sikerült teljesen lenyugodnom, Rosalie-ra mosolyogtam. Ha letelik a fél év, akár az egész család halálát jelentheti- az enyémmel együtt… De legalább megbosszulom, amit majd Fred-del tesznek. Valahol persze azért reménykedtem, hogy Fred képessége elég ahhoz, hogy megtévessze őket.
- Ha mesélsz róla, talán jobban megismerjük a látogatásának okát!- mondta Carlisle mélyen a szemembe nézve. Mondata pont úgy hangzott, mint egy parancs. Grimaszoltam, de azért mesélni kezdtem.
- Azt hiszem, Fred-nek köszönhetek, hogy még életben vagyok…
- És nekünk- morogta Emmett, mire mosolyogva ránéztem.
- Persze, ha nem vagytok rá kíváncsiak, nem mesélek.
- Bree… Folytasd, kérlek!- Carlisle fáradtan dörzsölgetni kezdte az orrnyergét, és leült a kanapéra.
- Fred képessége tényleg nem akármi. Ha igazán beveti, nem lehet ránézni. És ha direkt keresed a pillantását, rettenetes hányingered lesz- próbáltam Rosalie-nak címezni a mondanivalóm ezen részét- Próbáltam kihasználni, amikor még… elhittük, hogy elégünk a napon, és egy sötét pincébe voltunk bezárva mindannyian. Ti is tudjátok, hogy milyen egy ilyen „hadsereg”… Ha feltűnést keltesz, meghalsz. Próbáltam mindig közel húzódni Fred-hez, és lassan megszoktam a hányingert. Rájöttem, hogy engem sem látnak, ha vele maradok. Őt nem zavartam különösebben, úgyhogy szinte egész nap egy méterre voltunk egymástól. Csak az utolsó napon beszéltem vele, akkor is csak keveset. Egy ideig követte velem a többieket, amikor ide jöttünk- a Cullen család minden arca egyként rándult össze, mikor a csatát említettem- Aztán másfelé vette az irányt, Vancouverbe ment… Azt mondta, egy teljes napig várni fog rám, és… Diego-ra. Én Diego miatt jöttem ide, nem tudtam, hogy akkor már rég halott volt- lehajtottam a fejem, nem akartam folytatni, úgysem mondanék semmi újat. Hirtelen Esme kezét éreztem meg a hátamon, és csodálkozva néztem fel.
A szemeiben megértés csillant, karamellaszínű haja lágyan lengte körbe finom vonásait. A vámpírok világában nem számított különlegesen szépnek, de olyan védelmezőn nézett rám, hogy nem tudtam nem hálásan visszatekinteni.
- Oké akkor indulunk- csapta össze a kezét Emmett, és felpattant a helyéről. Edward is mozgásba lendült, és felnyitotta az ajtót. Rémülten kapkodtam a közöttük, és rázni kezdtem a fejemet.
- Nem tehetitek.
- Esme, Alice, kérlek, vigyázzatok Bree-re! - mondta Carlisle, és ő is felállt.
Nem, nem, nem…
- Mit csináltok?- kérdeztem remegve, nem volt elég erőm, hogy sikoltozzak.
Emmett vigyorogva megvonta a vállát, Carlisle felém fordult, de gondolatai már máshol jártak, miközben beszélni kezdett.
- Megkeressük, és beszélünk vele. Nem akarom, hogy a környéken vadásszon. De ki tudja, lehet, hogy erőszakos lesz. Én nem ismerem őt, Bree.
- Akkor vigyetek magatokkal!- az ötlet hirtelen jött, és ugyanolyan gyorsan szállt el.
- Szó sincs róla. Induljunk.
A három férfi hangtalanul siklott ki az ajtón, de biztos voltam benne, hogy még hallják, amit mondok.
- Kegyetlen vagy, Carlisle.
Esme továbbra is simogatta a hátamat, de leráztam a kezét. Nem néztem se Alice-re, se Rose-ra, bár hozzá lett volna egy-két szavam…
Valami nagyot csattant. Azt hiszem, az ajtóm volt, olyan erővel csaptam be, hogy kitört a zár. Felkaptam egy teli véres palackot, a falhoz csaptam, szétrobbant, s mint valami horrorfilmben, vörösre színezte Esme makulátlanul fehér falait.
Örültem, hogy végre nincs itthon Jasper, hogy lecsitítson. Szükségem volt arra, hogy kitombolhassam magamat.
Fred. Soha többet nem akartam közel kerülni valakihez. Lassan bele kell törődjek, hogy a vámpírok világában nincs kegyelem. Elég egy apró hiba, egy rossz lépés, és az életnek olyan gyorsan vége szakad…
Diego… Drága Diego, bárcsak tudnád, milyen borzalmas nekem!
Órákon keresztül ültem teljesen mozdulatlanul, a szemem sem rezdült, akkor sem, amikor az alsó emeleten felvágódott az ajtó.
Nem figyeltem a beszélgetésükre, minél tovább halogattam, pedig tudtam, hogy egyszer úgy is eljut hozzám is, ami történt…
Az ajtót bámultam, miközben hallottam Jasper lépteit közeledni. Üvegesen bámultam bele a semmibe, mikor felvágódott az ajtó. Aztán lassan, nagyon lassan beúszott a szemem elé egy kép… Jasper arckifejezése.
Azonnal felpattantam.


2011. március 11., péntek

3. fejezet- Frász

 
Fáradtan hunytam le a szemem, és megint azt kívántam, bárcsak el tudnék aludni… Bárcsak megfeledkezhetnék egy pillanatra mindenről, ami körülöttem zajlik… A problémák persze nem oldódnak meg az alvással sem, és az egyik probléma éppen az ajtómon kopogtatott, teljesen értelmetlenül, hiszen bárki bejöhetett az ajtómon.
- Gyere be!- sóhajtottam a lehető legfáradtabb hangomon, és nekidöntöttem a fejem a falnak, amikor Alice belépett.
- Szia. Hogy van a karod?- kérdezte, és megeresztett egy aggodalmas pillantást az említett végtagra.
- Már minden rendben… Carlisle csodákat művelt vele- igazából fogalmam sem volt, hogy mit művelt vele, mert a karom visszahelyezésének nagy részében a plafont bámultam, eszem ágában sem volt figyelni, ahogy Carlisle dolgozik.
- Akkor jó… És, van kedved valamit csinálni?
Erre felkaptam a fejem. Csinálni valamit? Mit lehet csinálni ebben a szobában? Mert egy darabig nem mehetek ki ezek után, az biztos…
- Hát, nem tudom, beszélgessünk valamiről.
- Alice, nyugodtan menj el, ahová szeretnél… Sajnálom, hogy az egész család miattam ugrál.
- Bree, olyan sok mindent megéltem már, és remélem, hogy még sokat is fogok… Boltok száz év múlva is lesznek, Jasper-rel pedig akármikor elmehetek egy újabb nászútra. Most te vagy a fontos. És ne hidd, hogy csak azért vagyunk veled kedvesek, mert féltjük a saját bőrünket! Carlisle mindig is önfeláldozó volt, akárkivel szemben, és minket is próbál ilyesmire nevelni…
Alice szónoklatának végét már nem igazán hallottam, kicsit gondolkodóba ejtett, amit a nászútról mondott. Bármikor elmehetnek nászútra, hiszen idejük annyi van, mint a tenger… Örökké ott lesznek egymásnak. Vajon Diego is mindig mellettem lett volna?
- Alice- szólaltam meg hirtelen, és sürgetőn néztem rá, mint aki nagyon fontosat akar bejelenteni. Felvonta a fél szemöldökét, lassan leereszkedett a padlóra velem szemben, és kíváncsi tekintettel fürkészni kezdett.
- Mondd, Bree.
- Ha már volt egy… akkor lehet nekem is még egy olyan társam, mint neked Jasper?
A kérdés váratlanul érte. Gyönyörű arca ezer ráncba szaladt a gondolkozástól, apró ajkát pár pillanatra összeszorította. Aztán vonásai kisimultak, és újra kíváncsian nézett rám.
- Nem tudom. Nem tudok olyanról, hogy valakinek több is lett volna… Valószínűleg azért, mert a magunkfajták nem egykönnyen halnak meg… De miért ne lehetne?
Lassan bólintottam, és ezúttal a parkettát kezdtem bámulni, amin már vagy két napja mozdulatlanul ültem.
- Jaj Bree… Ne légy már ennyire lelombozva… Minden rendbe jön!
- Ja persze, ezt csak mondod, vagy láttad?
Alice rájött, hogy sarokba szorították, és lesajnáló pillantásokkal szorította össze ajkait.
- Aro megöl, ha megtudja, hogy semmilyen képességem nincs?- kérdeztem egyszerűen, és örömmel nyugtáztam, hogy egy csöppet sem rettegek a választól, akármi legyen is az.
- Nem tudom. Sok minden történhet fél év alatt, lehet, hogy tényleg van valami képességed.
- Na, persze. Optimista Alice.
Az ég felé fordította a szemét, aztán körülnézett a szobában, mintha bármi érdekes lenne benne a könyveken és az üres véres palackokon kívül.
- Soha nem volt semmi nehézség az életedben, igaz?- kérdeztem kissé gúnyosan. Tényleg nem tudtam elképzelni, hogy ennek a látszatra törékeny lánynak bármi gondja is akadt eddigi létezése során.
- Hát, itt vagy például te…
- Kösz szépen.
- Miért, és neked, Bree? Mert egy vámpír sincs, akinek nem lenne nehéz az élete.
Ezen elgondolkoztam. A Cullen család vajon nehézségnek tartja a vámpírlétet? Mert szerintem egyáltalán nem az… Rengeteg előnye van. A hátrányok? Azt hiszem, a hátrányokat nem mondta el nekünk Riley, és azért kerültem ide. És azért halott Diego.
- Na, gyere, menjünk innen!- tapsolt párat Alice, és felrántott a földről.
- Hová?
- Elmegyünk vadászni.
Az ötlet csábítóan hangzott, a torkomban ugyanis erősödött a szomjúság miatti égető érzés, de továbbra is óvatosan néztem Alice-re.
- Nekem nem szabad kimennem. Azt hiszem, vonzom a bajt.
- Igen, ez ismerős. Bella is…- elhallgatott, de csak legyintettem. Beletörődtem, hogy nem nyúlhatok a halandó lányhoz, sőt, egyetlen halandóhoz sem, amíg Cullenék vigyáznak rám.
Alice húzni kezdett az ajtó felé, jelentőségteljes pillantást váltott a folyosón álló Emmett-tel, aztán futni kezdett. Nem kételkedett benne, hogy követni fogom, és igaza is volt.
A fák között mindjárt szabadabbnak éreztem magam, emlékeztetett azokra az órákra, amikor Diego-val suhantunk az árnyékban, hogy ne keltsünk feltűnést ragyogó bőrünkkel.
Most azonban nem sütött a nap, és én nem éreztem oda valónak magam.
Meg-megálltunk vadászni, bár majdnem undorodtam magamtól, mikor egy védtelen, gondtalan madarat tartottam a kezeimben, hogy elvegyem tőle az életét. Ha kívülállóként néztem volna magamat, talán még nevetek is. Én, aki pár hónapja még embereket ölt, nem törődött a sikoltozásukkal. Talán most sem érdekelne. De a madár olyan ártatlannak tűnt… Nincs semmi vétke a természet ellen, ellentétben az emberiséggel.
Összerándult az arcom, és eleresztettem az apró testet.
Ugyanabban a pillanatban összegörnyedtem a hányingertől, és öklendezni kezdtem. A gyomrom teljes egészében felfordult, és úgy éreztem, mintha hasba rúgtak volna.
Mikor a hányinger egy pillanatra alább hagyott, szinte felnevettem megkönnyebbülésemben. Szinte kívántam az ismerős érzést, amit már hónapok óta nem éreztem. Mert akármennyire is volt kellemetlen, csak egyetlen lény tudta előidézni ezt az érzést… Fred. Ó, Fred, hát mégis jelentettem neked valamit. Óvatosan körbepillantottam, de újra összegörnyedtem, és öklendeztem egy sort. Pár lépésre tőlem Alice is a hasát markolászta, szemei kikerekedtek a rémülettől.
Megengedtem magamnak egy apró, kárörvendő mosolyt, amiért Fred-nek sikerült ráhoznia a frászt. Frász Fred. Hiányoztál.










2011. február 26., szombat

2. fejezet- Szörnyeteg



Nevettem. Sok hónap után először sikerült természetes, csilingelő nevetést kihozni magamból. Jasper a mező szélén, az árnyékban állt, mellette Emmett, és mindketten gyanakvó tekintettel méregettek. Próbáltam ügyet sem vetni rájuk, tüntetőleg elfordultam.
A napfénnyel foglalkoztam.
„Ezek szerint két lábon járó diszkógömbök vagyunk” mondtam egyszer Diego-nak, és most is ez jutott eszembe. Testem ezerfelé szórta a fényt, miközben körbefutottam a tisztást, szaltót ugrottam két fa lombja között, végül mosollyal az arcomon landoltam a földön. Kinyújtottam a kezemet, forgattam, élveztem, hogy a környezetemben minden kétszer olyan világos, mint általában.
Időnként felpillantottam a napra is, és próbáltam minden hálámat átadni az égitestnek.
Talán ez volt az egyetlen dolog, ami magában hordozta a boldogságot, amit Diego-tól kaptam.
- Hé, Piroska, vadászni is kéne!- hallottam magam mögül Emmett hangját, és a boldogságbuborék azonnal lejjebb eresztett. A gúnynevem az első náluk töltött napok alatt ragadt rám, amikor Emmett-nek elég sok dolga akadt velem, főleg, hogy egyfolytában szökni próbáltam.  Vérvörösen izzó szemeim nem megszokottak voltak a Cullen házban, így a legerősebb fivér megragadta az alkalmat, hogy a legtalálóbb gúnynevet rám ragassza.
- Akkor menj vadászni!- válaszoltam, és próbáltam kárörvendve vigyorogni. Azt hiszem, sikerült, mert másodpercek alatt előttem termett, dühében kivillanó fogsora majdnem súrolta a homlokomat.
Ez volt az egyetlen fegyverem, ami ellen semmit nem tudtak tenni. A Volturi néhány tagja-, miután Jasper-ék elengedték őket, s miután én már tisztes távolságba kerültem tőlük-, ígéretet tett velem kapcsolatban.
*
„Aro nem fog örülni, ha megtudja, hogy Carlisle és fiai beleavatkoznak a törvényeinkbe”villantott egy angyali mosolyt Jane Jasper-re, miután a pillanatnyi meglepetés végleg eltűnt az arcáról. Pár pillanatig nézte, ahogy a fiú teste vonaglik a földön, aztán továbbfordította tekintetét Emmet-re, Edward-ra, és végül Carlisle-ra.
„Bree-nek különös képessége van, ami Aro számára is fontos lehet”szólalt meg Edward, miután felállt a földről, és ő is elmosolyodott, mikor meglátta Jane arcán a döbbenetet.
„Tudhatnám, hogy mi az?”kérdezte kislányos hangján Jane, vörös íriszei szikráztak a dühtől.
„Nem hinném, hogy Aro-n kívül bárkire is tartozna”szólalt meg ezúttal Carlisle, és összeszorított foggal tűrte, ahogy az apró, vöröses ajkak újabb gyilkos mosolyra húzódtak.
„Rendben van, Carlisle - bólintott Jane – A Volturi megbecsüli a barátokat, és a döntéseiket. Fél év múlva Bree Tanner-nek Volterrában kell lennie, s ha Aro nem találja elég különlegesnek, úgy fogja végezni, ahogy most is kellett volna. Ugyanígy jár a családod is, ha Bree folytatja azt a felelőtlen életmódot, amit eddig, vagy ha ellenáll Aro akaratának. Márpedig Aro kíváncsi lesz rá… Fél év múlva találkozunk”
*
Sem Jasper, sem Emmett nem tehetett kárt bennem, hisz azzal a Volturit haragították volna magukra, ezzel a családjuk életét kockáztatva… Hálásnak kellett volna lennem. És néha, amikor egészen megfeledkeztem Diego-ról, és éppen nem voltam szomjas, próbáltam mindent megtenni, hogy nekik is, és nekem is könnyebb dolgunk legyen.
Össze voltunk láncolva. Nekik vigyázniuk kellett, hogy ne tegyek semmi meggondolatlanságot, mert az mindannyiunk végét jelentette volna. Ugyanakkor én sem mertem ellenállni nekik, hiszen akkor esélyem se lett volna rábukkanni Fred-re. Az első két hónap után elterveztem, hogy ha törik, ha szakad, megkeresem, megpróbálom tudatni vele, hogy életben vagyok. Az a része, hogy a Volturi mit szól majd az eltűnésemhez, nem érdekelt.
„Veszélybe sodrod Carlisle-t”szólalt meg egy kis hang a fejemben, mire lesütöttem a szemeimet. Igaza volt. Talán Carlisle és felesége állt hozzám legközelebb a Cullenek közül, úgy bántak velem, mint ahogyan azt az előző életemben a valódi szüleim sose tették volna.
Őket valóban szerettem. „Ott van Alice is!”kiáltott rám dühösen a hangocska, és még inkább elszégyelltem magam. „És nekik köszönheted, hogy élsz. Jasper vezette félre Jane-t. Emmett lefogta, Edward hazudott helyetted. Rosalie pedig Alice-szel és Esme-vel melletted futott, mikor elmenekültél a mezőről.”
Igaza volt, nem hagyhattam cserben őket. Aztán hirtelen hangos kiabálásra lettem figyelmes, és azonnal félretettem a hirtelen támadt gondjaimat.
- Bree!- ordította Emmett magánkívül. Hátrafordultam, nem értettem, hogy mi a baja, hiszen nem tettem semmi olyat, amit ne szabadott volna. A nagy gondolkozás közepette nem vettem észre, hogy nagyobb sebességgel futok, mint kéne, de azért ez még nem bűn… Meglepődtem, amikor láttam, hogy Emmett már egy ideje lemaradt mögülem, és megtorpantam, hogy utánanézzek, mi történt.
Aztán minden olyan gyorsan történt. Felüvöltöttem fájdalmamban, amikor éreztem, hogy a karom hangos reccsenéssel szakad el a testemtől, de azért futni kezdtem visszafelé, a lehető leggyorsabban, és érzékeltem, hogy a lény, amely leszakította a karomat, utánam ered. Emmett hangja egyre közeledett, ahogy futottam, és üvöltözéséből kivettem, hogy gyorsabb tempóra bíztat. Felbuktam, amikor a mögöttem csörtető szörnyeteg újra belém kapott, de nem mertem megállni, vagy hátrafordulni, egy ügyes bukfenccel talpra ugrottam, és tovább haladtam Emmett felé. Mikor elfutottam mellette, hallottam, hogy a csörtetés mögöttem lassan elhalkul, de a szörnyeteg folyamatos morgása és vonyítása nem szűnt meg.
- Megállhatsz, Bree!- hallottam Jasper hangját, és a másodperc töredékrésze alatt megtorpantam, hogy szembeforduljak a területtel, ahol a vadállatot sejtettem.
- Mi a… fene volt… ez?- ziháltam, miközben szememmel dühösen pásztáztam az erdőt. Valami marta az orromat, amitől minden étvágyam elment.
- Arra a területre nekünk nem szabad betennünk a lábunkat- vonta meg a vállát Emmett, bár előtte tétova pillantásokat váltott Jasper-rel.
- Miért nem? Ha nem mondjátok el, lehet, hogy legközelebb is megtörténik, és akkor…- nem fejeztem be a mondatot.
Emmett csóválta a fejét, és közelebb jött, a karom helyét vizsgálgatta. Idáig nem törődtem vele, de megéreztem, hogy milyen pokolian éget, és újra felüvöltöttem, mikor Emmett hozzányúlt.
- Nyugi, már jön is- mutatott az erdő felé, és elborzadtam, amikor megláttam az életre kelt végtagot, amely egész nagy sebességgel közeledett felém.
- Menjünk haza, Carlisle segít!- szólalt meg Jasper, de az ő arca sem maradt nyugodt, és ez egy picit jól esett- aggódott értem.
- Hé, enni is kéne, farkaséhes vagyok, Jazz!- morogta Emmett, furcsa hangsúlyt helyezve a „farkas” szóra, de nem mozdult.
- Mi van ott?- mutattam újból az erdő azon része felé, ahol elvesztettem a karomat.
- Majd később, Bree…- kezdte Jasper, de hirtelen elhallgatott, mert a fák közül hosszú, elnyújtott vonítás hangzott fel, és nekem bevillant a mező képe, ahol csukott szemmel ültem, arra várva, hogy valaki döntsön a sorsomról.
Akkor, ott, ugyanezt a vonítást hallottam, s akkor is ugyanígy társult hozzá a hatalmas szív dobogása, amit a hirtelen beállt csöndben tisztán ki lehetett venni. Világossá vált számomra, hogy a Cullen család nem minden segítség nélkül győzte le Riley seregét-, mert magamat nem soroltam közéjük-, és hitetlenkedve néztem Jasper éhségtől elsötétült szemébe.



Köszönet

Ezúton szeretnék köszönetet mondani Ancsinak, aki a http://www.breetannerhun.blogspot.com/ blog sikeres vezetője, és aki nélkül nem lennénk már két nap után 200-an :) És köszönöm Nektek is, hogy ekkora az érdeklődés! Nagyon jól esik, én is igyekszem a legjobbat kihozni magamból... Remélem tetszik az új fejezet, és bármilyen véleményt szívesen fogadok!

2011. február 24., csütörtök

1. fejezet-Kitörni képtelen könnyek


- Fúj!- köptem ki undorodva a vért, amelyet Carlisle hozott nekem egy másfél literes palackban- Mi ez?
Carlisle megértően csóválta a fejét, csak utána válaszolt.
- Szarvas.
- Ti mindnyájan őrültek vagytok!- ráztam a fejemet, és újra megpróbáltam legyűrni az íztelen, szomjamat alig oltó valamit. Ugyanis biztos voltam benne, hogy sem ember, sem állat ereiben nem keringhet ilyen selejtes vér.  Különösen zavart, hogy a halandó lány,- mert képtelen voltam Bellának, vagyis a nevén szólítani egy halandót- csalogató, mézédes illata az egész házat körbelengte.
- Sárgul a szemed- jelentette ki büszkén, és úgy tett, mintha nem hallotta volna röpke megjegyzésemet a családja elmeállapotáról.
- Egyáltalán hogy jutott eszedbe, hogy… Ezen élj?- kérdeztem fintorogva, már vagy századszorra, mióta náluk éltem.
- Bree… Már sokszor megbeszéltük… Nem olyan rémes megszokni, és hidd el, te is, és mi is jobban járunk, ha megpróbálsz alkalmazkodni. Kellemetlen lenne, ha a Volturi megint ürügyet találna arra, hogy végezzen veled!- miközben beszélt, óvatosan hátrálni kezdett az ajtó felé, még mindig számított arra, hogy felpattanok, és kisurranok, mielőtt megállíthatna. A gondolat csalogató volt, de a torkomat égető fájdalom megszűnt, és végül csak megráztam a fejem. Tudtam, hogy erősebb vagyok náluk, ők azonban tökéletes védelmet alkottak körülöttem. Alice előre látta, ha ki akartam volna szökni, Edward meghallotta, ha gondolataim az embervér körül jártak, és mindig ott termett valaki, ha furcsán kezdtem viselkedni, vagyis futni akartam.
Több hónapja ültem abban a nyomorult szobában, körülöttem hatalmas könyvkupacok. Az egyik fal mellett azok a könyvek álltak, amiket még nem olvastam, a másiknál azok, amelyeket már igen. A kezembe vettem az egyiket, lapozni kezdtem, és újból megállapítottam, hogy nem tudja elvonni a figyelmemet. Annyi azért megragadt, hogy a főhősét Diego-nak hívják, pedig külön megkértem Alice-t, hogy csak olyan könyveket hozzon, amiknek közük sincs ehhez a névhez. Torkom helyett most a szemem kezdett égni, a kitörni képtelen könnyek belülről ostromolták a bőrömet. Ez borzalmasabb volt, mint az emberi sírás, magával hordozott egy darabot abból a pár napból, amikor vámpírrá változtam. Átkaroltam a térdemet, elhessegettem minden rossz gondolatot, és Fred-re koncentráltam. Reméltem, hogy ha valaha is kijutok ezek közül a falak közül, megtalálom, és élhetünk úgy, mint ahogy azt hónapokkal ezelőtt megígérte. Vajon azt hiszi, meghaltam? Biztos. Hiszen már senki sem élt, akit vámpírlétem első hónapjaiban megismertem, kivéve őt. Azt hiszi, hogy én is meghaltam, akárcsak Raoul, Kristie, Sara, Kevin, Jen, és még sok mindenki… Diego-t nem tudtam a többiek közé sorolni, ő a kezdetektől fogva más volt. Az egyetlen, aki társként kezelt. Igaz, Fred is szentelt rám néha figyelmet- egyszer meg is mentette az életemet-, de épphogy eltűrt, amikor a közelében voltam.  A többieknek mindig jelentéktelen söpredék maradtam. Diego. Bárcsak ne bízott volna meg annyira Riley-ban! Akkor még élne.
Gondolataimból ismét az étvágyam zökkentett ki. Hirtelen felerősödött a halandó lány illata: gyűlöltem, amiért képes ide jönni, pedig tudhatná, hogy mekkora kínszenvedés ez nekem.
- Bella!- sipított odalenn Alice- Azt hittem nem jöttök…- a hangja furcsán csengett.
- Boldog szülinapot, Alice!- fojtotta belé a szót a lány, és hallottam, hogy arcon puszilják egymást. Igazából irigyeltem Alice-t és Edwardot, amiért minden nap érintkezhetnek vele, egyszer én is szívesen kipróbálnám. Csak azt nem élné túl-gondoltam gonoszan, és enyhe mosollyal nyugtáztam, hogy Edward odalenn hangosan felmordul.
- Fogd vissza magad, Bree!- dörmögte, és magam előtt láttam az arcát, ahogy dühösen vicsorog.
- Mi a baj?- hallottam megint a halandót, de inkább nem voltam kíváncsi a folytatásra.
Fejemet a két térdem közé hajtottam, és mikor újabban rám tört egy szomjúság-hullám, felkaptam az vérrel teli palackot.
Próbáltam úgy inni, mint kicsi koromban, amikor valami nagyon nem ízlett, de az apám megfenyegetett, hogy többé nem ad enni, ha nem fogy el, ami az asztalon van. Olyankor látványosan befogtam az orrom, és mindent legyűrtem, amit magam előtt láttam.
Az elkövetkezendő órák eseménytelenül teltek. Néha úgy éreztem, hogy belefulladok a sok gondolatomba, mert volt időm gondolkozni. Túl sok. Eldöntöttem, hogy Carlisle házában maradok, amíg meg nem szokom azt a nyavalyás életmódot, amit ők folytatnak. Eleinte persze a lányt akartam, kiabáltam, letéptem Esme karját, pedig tudtam, hogy a közelébe se mehetek.
Vonásaim újra és újra fájdalmas grimaszba rándultak, ha Diego-ra gondoltam. Mennyivel könnyebb lenne, ha vele lehetnék! Vadásznánk. Igaziból vadásznánk, aztán gondosan eltüntetnénk a nyomokat. Senki nem vetne meg minket Cullenéken kívül. És persze a Volturi is meg akarna ölni, hiszen emlékezhetnek még arra az időre, amikor esztelenül öltünk, mert nem magyarázták el nekünk, hogy büntetés jár érte. Megkeresnénk Fred-et, akkor minden megoldódna, nem látna minket senki, és mi sem lennénk kíváncsiak rájuk.
Felzokogtam, de próbáltam hangtalan maradni, nem akartam elrontani Alice szülinapját.
Mikor hallottam, hogy a zsúrnak vége szakad, a falhoz vágtam az egyik könyvet, aztán szép sorjában mindegyiket, amelyik a kezembe akadt.
A szobám ajtaja felvágódott, és Jasper lépett be rajta. Erre persze azonnal abbahagytam az őrjöngést, és leültem az egyik sarokba.
Viszonylag kedvesen szólt hozzám, bár egy halandó biztosan elfutott volna, ha valakit így hall beszélni a környezetében.
- Fogd már fel, hogy mi teszünk neked szívességet, Bree!- á, a szokásos duma. Lehunytam a szemem, és háttal nekidőltem a falnak.
Aztán szöget vert az egyik mondata a fejemben:
„Bella miatt vagy még életben” a szemhéjam felpattant, és kíváncsian néztem rá.
- Jól hallottad, Bellának köszönheted. Legalább tudd, hogy miért nem haltál meg. Eszméletlenül kétségbeesett, amikor azt hitte, hogy megölnek. Magát látta benned. Nem haragszik rád, soha nem is fog. De nagyon kiborult, és én egyszerűen nem tudtam elviselni. Én adtam meg a jelet, és azért rohantuk le a Volturit a többiekkel… És azért tudtál elfutni.
A szemeim tágra nyíltak a csodálkozástól, valószínűleg úgy festettem, mint egy négyéves, aki a kirakatot bámulja.
- Mondd meg neki, hogy köszönöm- suttogtam végül, és újra hátradöntöttem a fejemet.
- Holnap kiviszlek- hallottam még a hangját, aztán az ajtóm újra bevágódott.
Kivisz… Legalább lesz min gondolkodnom ezen az éjszakán is.



Üdv!! :)

Üdv mindenkinek az oldalon!



Örülök, ha benéztek, és remélem, tetszeni fog, amit írok. A blog Bree Tanner, a Twiligt sagából megismert különös figura életét folytatja, kicsit másképp, mint ahogyan azt Stephenie Meyer elképzelte. Aki olvasta a Napfogyatkozást, biztosan tudja, hogy a fiatal lány számára nincs happy end, de mi lenne, ha mégis...? A Bree Tanner rövid második élete c. kisregényben Stephenie meghagyja az olvasónak a döntést: vajon mit gondol, mi történik ezután Bree-vel? Itt elolvashatod, hogy én hogyan képzelném, ha nem olvastam volna az Alkonyat 3. részét... Nem ígérem, hogy minden héten lesz friss, azt sem, hogy a fejezetek a végtelenségig tartanak majd, hiszen most még nem tudhatom, hogy mekkora lesz az érdeklődés a blog iránt... Én mindent megteszek... Remélem, hogy tetszeni fog!