2011. április 1., péntek

6. fejezet- Emberi valóság

~ Részlet Bree emberi életéből

- Bree- nyögte valaki a nevemet, mire felpattantak a szemeim. Az előző este elmosódott folt maradt csak memóriám peremén, és arra sem emlékeztem, hogy ilyen puha ágyba lett volna alkalmam feküdni.
Lassan kitisztult a kép, és kicsit megijedtem, miközben az emlékek egymás után törtek felszínre a mellettem fekvő alakról. A keze a derekamon, hófehér, kivillanó fogai, miközben táncolunk. Arca bizonytalan mosolyra húzódott, de én továbbra is úgy bámultam rá, mint egy vadidegenre. Nem is ismerem… Miért fekszem mellette egy ágyban? Te jó ég, csak nem… Felültem.
- Mit csinálsz, Bree?- az idegen álmosan dörzsölte a szemeit, aztán kinyújtotta felém a kezeit. Kicsit arrébb húzódtam, bár tudtam, hogy úgyse érek el vele semmit, szembe kell nézzek felelőtlenségem következményeivel.
Megköszörültem a torkomat, és körbepillantottam a szobában. A hatalmas ágy, amin ültem, elfoglalta a helyiség közepét, és olívzöld takaróival tökéletesen passzolt a diófa bútorokhoz. Az egyik falat egy plafonig érő tükör töltötte be, a vele szemben lévő valóban egy ablak volt, és csodás kilátás nyílt a hegyekre.
Fogalmam sem volt, hogy hogyan keveredtem ide, de gondolatban megdicsértem magamat, amiért öntudatlan állapotban is ilyen gyönyörű helyet választottam. Aztán keserűen elmosolyodtam, mikor a fülledt, füstös szórakozóhelyre gondoltam, ahol egy ki tudja milyen alkoholos üveg társaságában ücsörögtem még nem is olyan rég.
A kattogó faliórára pillantottam, és megdörzsöltem a szememet. Aztán még egyszer és még egyszer, de a kép nem változott. Csökönyösen mutatta a fél kettőt, mire kiugrottam az ágyból. Azonnal meg is szédültem, és nekitántorodtam az éjjeliszekrénynek.
- Bree…- szólított meg újra a fiú, miközben szememmel valamiféle kijáratot kerestem.  
- Rosszul jár az óra?- kérdeztem enyhén hisztérikus hangnemben, mire az idegen megrázta a fejét.
- Mit csináltunk itt?- böktem a szememmel az ágy felé, de ő csak mosolygott. Nem, nem… Bree Tanner nem olyan… És különben sem érzek semmi különöset.
- Nem emlékszel semmire?- a hangjában keserűség csendült, miközben ő is kiszállt az ágyból. Nem volt rajta más, csak egy alsógatya, és valahol legbelül nem is bántam. Végül muszáj volt emlékeztetnem magamat, hogy egy tökéletes felsőtest még nem jelenti azt, hogy az az ember nem veszélyes.
Bizonytalanul megráztam a fejemet, és öntudatlanul is hátrálni kezdtem, mikor tett felém egy lépést.
- Nyugi, nem tettem semmi olyat veled, amire nem szívesen emlékeznél.
- Ez pontosan mit jelent?- kérdeztem még mindig remegő hangon, és mielőbb szabadulni akartam abból a puccos szobából.
- Annyit, hogy hazahoztalak, olyat akartál tenni, amit most már bánnál, aztán lassan lenyugodtál, és egész este hangosabban horkoltál, mint a nagyapám. De összességében aranyos voltál.
Hangosan megköszörültem a torkomat, nem tudtam, hogy erre mit kéne feleljek. Végül kicsit elmosolyodtam, hálás voltam neki, amiért legalább ő józanul viselkedett, amikor én nem tudtam.
- Köszönöm.
- Egyébként Fred vagyok. Nem tudom, milyen szert adtak neked abban a klubban, de úgy látom, sok minden kiesett.
Bátortalanul bólintottam, igaza volt.
- Hát, arra emlékszem, hogy táncoltunk… Jaj, ne. Beszélgettünk is? Nem nézhettem ki túl értelmesnek.
- Tudod miért hoztalak haza? Mert reméltem, hogy ha felébredsz, értelmesebb leszel.
Rám villantott egy ellenállhatatlan mosolyt, és én elnevettem magam. Aztán kicsit elborult az arcom, mert a Fred által eltorlaszolt, egyetlen kijáratra tévedt a tekintetem. Minél tovább maradok, annál kevesebb lehetőségem lesz szabadulni.
- Bree, kérlek, maradj.
- Tessék?- mintha olvasott volna a gondolataimban. Hirtelen hányingerem lett, leültem az ágyra, és szédülve markoltam bele valamelyikünk takarójába.
- Ne menj el- leült mellém, de a hányingertől nem volt erőm odébb csúszni.
Mikor a gyomrom megnyugodott, végre meg tudtam szólalni.
- Miért hoztál ide?- kérdeztem csendesen, mire az arca keserű maszkba rándult.
- Már mondtam.
- Komolyan. Miért hoztál ide?
Egy pillanatra elgondolkozott. A kezem után nyúlt, mire én elhúztam az enyémet. Szomorúan elmosolyodott, felállt mellőlem, leült a velem szemben lévő fotelbe, és csak akkor válaszolt.
- Mert te más vagy.
Rajtam volt a sor, hogy gondolkozzak. Más lennék? Miben? Inkább unalmasnak nevezném magam. Észrevehetetlennek, szerencsétlennek, koszosnak. Értetlenül fürkésztem az arcát, de úgy láttam, amit mondott, komolyan mondta.
- Mit kerestél ott, Bree? Te nem vagy oda való.
Észrevettem, hogy olyan sokszor kimondja a nevemet, ahányszor csak tudja. Halványan elmosolyodtam.
- Tudod te, hogy nekem milyen életem van? Nyomorult. Senkim nincs. Az apámat nem nevezném családnak. És te? Te mit kerestél ott? Te sem vagy odavaló- jelentőségteljesen körbepillantottam a drága bútorokon, mire keserűen felnevetett.
- Ez itt mind apám pénze. Ha tehetném, inkább egy fakunyhóban laknék, ha egy szemernyivel is boldogabb lenne az életem. Nem tudom, mit kerestem ott. De találtam. És most itt ül velem szemben, és időközben az ajtóra pillant, mert el akar menni. Hát menj, Bree, nem akarok neked rosszat- újabb hányingerhullám kerített a hatalmába, mikor a kezébe temette az arcát. Abban a pillanatban elmehettem volna onnan, hiszen elengedett. Mégsem tettem.
- Én se neked.
Lassan, értetlenül emelte fel a fejét, aztán lassan felállt, az egyik hatalmas szekrényhez sétált, kivett belőle néhány ruhát, és hihetetlen gyorsasággal felöltözött. Fogalmam sem volt, hogy mit kéne tennem. Nem akartam ott hagyni, de tudtam, hogy akkor járnék jól, ha kisétálnék az ajtón.
- És magadnak rosszat akarsz? Miattam nem kell itt maradnod.
- Megpróbálom. Szeretném, ha az értelmes oldalamat is megismernéd.
Felnevetett, és én vele nevettem. Nem is olyan rossz rosszat akarni magamnak.
Igazából jól éreztem ott magamat. Pár órára megfeledkezhettem az apámról, az életemről. Pár órára tisztának, gazdagnak, és boldognak éreztem magam. Mikor azonban alkonyodni kezdett, a valódi életem árnyékai ostromolni kezdték a szoba falait.
Felálltam az ágyról, amin egész nap feküdtünk, és próbáltam minél többet megjegyezni a beszélgetéseinkből. Valójában magam sem értettem, hogy miért akarok elmenni onnan. Valami nem volt ott rendjén, valami, ami nem volt elég ahhoz, hogy úgy döntsek, soha többé nem akarom látni valódi életemet.
- Hát akkor, így egy kicsit neked is jó volt, meg nekem is. Megyek, kiszellőztetem a fejemet, mielőtt apám mossa át- próbáltam lazára venni a dolgot, de a torkom összeszorult, mikor újra megláttam azt a reménytelenséget az arcán. Aztán már semmire nem gondoltam, mert újra éreztem azt az erős hányingert, ami reggel is kerülgetett, de nem olyan hevesen, mint akkor.
Percek múlva tudtam csak kiegyenesedni, akkor viszont tátott szájjal bámultam rá, mert egyszerűen megéreztem, hogy az egésznek ő az oka.
- Ezt te csinálod?
Megvonta a vállát.
- Azt hiszem, igen. Na, menj, mielőtt újra rám jön.
Megcsóváltam a fejemet, tétován elindultam az ajtó felé, szabadulni akartam abból a különös házból.
Az ajtóból még visszapillantottam. Engem nézett, de gondolatai már máshol jártak, talán azt sem hallotta, hogy félénken elbúcsúzom tőle.
Lábaim maguktól vittek a ház kijáratához, arra viszont nem számítottam, hogy az akadályok még nem fogytak el. Meg sem lepődtem, hiszen az egész életem az akadályok eltakarításából állt.
Az öreg férfi körülbelül annyi idős lehetett, mint az apám, és nem volt kérdés számomra, hogy csakis Fred apja lehet.
Sóhajtva álltam meg hitetlen, szigorú tekintete előtt, és a legrosszabbra számítva lehajtottam a fejemet. Még a legrosszabbnál is rosszabb volt, amikor megütött. Mintha a saját életem pofozott volna fel.
- Ki vagy te?
- Bree- válaszoltam szemtelenül, és felszegtem a fejem, merészen a szemébe néztem, hogy idegesítsem- Bree Tanner.
- Hogy kerülsz a házamba?- a férfi egyre csak vörösebb és vörösebb lett, még meg is ijedtem, hogy szívinfarktust kap.
- Fred szobájában aludtam- képem volt mosolyogni- És örülnék, ha elállna az ajtóból, mert szeretnék kimenni.
- Ki is fogsz, kislányom, a rendőrséggel az oldaladon.
- Ugyan. Le akarja tartóztatni a fia hálótársát? Csak nyugodtan. Az életem nem lehet rosszabb az eddiginél.
Belevigyorogtam az arcába, miközben beszéltem, de legbelül mégis azt kívántam, bárcsak elengedne. Állj félre- könyörögtem gondolatban,- kérlek, állj félre. Ki akarok menni ebből az átkozott házból, sőt, ebből az átkozott világból is.
Legnagyobb meglepetésemre a férfi odébb lépett, szabad utat hagyva az ajtóhoz. Az arca furcsán zavaros lett, és a félhomályban nem láttam jól, de talán még a pupillája is megnőtt. Mint egy rossz filmben. Rohanj, Bree, rohanj, és ne állj meg!
A hűvös levegő az arcomba csapott, miközben futni kezdtem a néptelen utcákon. Futni akartam valahová, ahol nyugodt és békés minden. Ahol minden más, mint az emberi valóság.