2011. február 26., szombat

2. fejezet- Szörnyeteg



Nevettem. Sok hónap után először sikerült természetes, csilingelő nevetést kihozni magamból. Jasper a mező szélén, az árnyékban állt, mellette Emmett, és mindketten gyanakvó tekintettel méregettek. Próbáltam ügyet sem vetni rájuk, tüntetőleg elfordultam.
A napfénnyel foglalkoztam.
„Ezek szerint két lábon járó diszkógömbök vagyunk” mondtam egyszer Diego-nak, és most is ez jutott eszembe. Testem ezerfelé szórta a fényt, miközben körbefutottam a tisztást, szaltót ugrottam két fa lombja között, végül mosollyal az arcomon landoltam a földön. Kinyújtottam a kezemet, forgattam, élveztem, hogy a környezetemben minden kétszer olyan világos, mint általában.
Időnként felpillantottam a napra is, és próbáltam minden hálámat átadni az égitestnek.
Talán ez volt az egyetlen dolog, ami magában hordozta a boldogságot, amit Diego-tól kaptam.
- Hé, Piroska, vadászni is kéne!- hallottam magam mögül Emmett hangját, és a boldogságbuborék azonnal lejjebb eresztett. A gúnynevem az első náluk töltött napok alatt ragadt rám, amikor Emmett-nek elég sok dolga akadt velem, főleg, hogy egyfolytában szökni próbáltam.  Vérvörösen izzó szemeim nem megszokottak voltak a Cullen házban, így a legerősebb fivér megragadta az alkalmat, hogy a legtalálóbb gúnynevet rám ragassza.
- Akkor menj vadászni!- válaszoltam, és próbáltam kárörvendve vigyorogni. Azt hiszem, sikerült, mert másodpercek alatt előttem termett, dühében kivillanó fogsora majdnem súrolta a homlokomat.
Ez volt az egyetlen fegyverem, ami ellen semmit nem tudtak tenni. A Volturi néhány tagja-, miután Jasper-ék elengedték őket, s miután én már tisztes távolságba kerültem tőlük-, ígéretet tett velem kapcsolatban.
*
„Aro nem fog örülni, ha megtudja, hogy Carlisle és fiai beleavatkoznak a törvényeinkbe”villantott egy angyali mosolyt Jane Jasper-re, miután a pillanatnyi meglepetés végleg eltűnt az arcáról. Pár pillanatig nézte, ahogy a fiú teste vonaglik a földön, aztán továbbfordította tekintetét Emmet-re, Edward-ra, és végül Carlisle-ra.
„Bree-nek különös képessége van, ami Aro számára is fontos lehet”szólalt meg Edward, miután felállt a földről, és ő is elmosolyodott, mikor meglátta Jane arcán a döbbenetet.
„Tudhatnám, hogy mi az?”kérdezte kislányos hangján Jane, vörös íriszei szikráztak a dühtől.
„Nem hinném, hogy Aro-n kívül bárkire is tartozna”szólalt meg ezúttal Carlisle, és összeszorított foggal tűrte, ahogy az apró, vöröses ajkak újabb gyilkos mosolyra húzódtak.
„Rendben van, Carlisle - bólintott Jane – A Volturi megbecsüli a barátokat, és a döntéseiket. Fél év múlva Bree Tanner-nek Volterrában kell lennie, s ha Aro nem találja elég különlegesnek, úgy fogja végezni, ahogy most is kellett volna. Ugyanígy jár a családod is, ha Bree folytatja azt a felelőtlen életmódot, amit eddig, vagy ha ellenáll Aro akaratának. Márpedig Aro kíváncsi lesz rá… Fél év múlva találkozunk”
*
Sem Jasper, sem Emmett nem tehetett kárt bennem, hisz azzal a Volturit haragították volna magukra, ezzel a családjuk életét kockáztatva… Hálásnak kellett volna lennem. És néha, amikor egészen megfeledkeztem Diego-ról, és éppen nem voltam szomjas, próbáltam mindent megtenni, hogy nekik is, és nekem is könnyebb dolgunk legyen.
Össze voltunk láncolva. Nekik vigyázniuk kellett, hogy ne tegyek semmi meggondolatlanságot, mert az mindannyiunk végét jelentette volna. Ugyanakkor én sem mertem ellenállni nekik, hiszen akkor esélyem se lett volna rábukkanni Fred-re. Az első két hónap után elterveztem, hogy ha törik, ha szakad, megkeresem, megpróbálom tudatni vele, hogy életben vagyok. Az a része, hogy a Volturi mit szól majd az eltűnésemhez, nem érdekelt.
„Veszélybe sodrod Carlisle-t”szólalt meg egy kis hang a fejemben, mire lesütöttem a szemeimet. Igaza volt. Talán Carlisle és felesége állt hozzám legközelebb a Cullenek közül, úgy bántak velem, mint ahogyan azt az előző életemben a valódi szüleim sose tették volna.
Őket valóban szerettem. „Ott van Alice is!”kiáltott rám dühösen a hangocska, és még inkább elszégyelltem magam. „És nekik köszönheted, hogy élsz. Jasper vezette félre Jane-t. Emmett lefogta, Edward hazudott helyetted. Rosalie pedig Alice-szel és Esme-vel melletted futott, mikor elmenekültél a mezőről.”
Igaza volt, nem hagyhattam cserben őket. Aztán hirtelen hangos kiabálásra lettem figyelmes, és azonnal félretettem a hirtelen támadt gondjaimat.
- Bree!- ordította Emmett magánkívül. Hátrafordultam, nem értettem, hogy mi a baja, hiszen nem tettem semmi olyat, amit ne szabadott volna. A nagy gondolkozás közepette nem vettem észre, hogy nagyobb sebességgel futok, mint kéne, de azért ez még nem bűn… Meglepődtem, amikor láttam, hogy Emmett már egy ideje lemaradt mögülem, és megtorpantam, hogy utánanézzek, mi történt.
Aztán minden olyan gyorsan történt. Felüvöltöttem fájdalmamban, amikor éreztem, hogy a karom hangos reccsenéssel szakad el a testemtől, de azért futni kezdtem visszafelé, a lehető leggyorsabban, és érzékeltem, hogy a lény, amely leszakította a karomat, utánam ered. Emmett hangja egyre közeledett, ahogy futottam, és üvöltözéséből kivettem, hogy gyorsabb tempóra bíztat. Felbuktam, amikor a mögöttem csörtető szörnyeteg újra belém kapott, de nem mertem megállni, vagy hátrafordulni, egy ügyes bukfenccel talpra ugrottam, és tovább haladtam Emmett felé. Mikor elfutottam mellette, hallottam, hogy a csörtetés mögöttem lassan elhalkul, de a szörnyeteg folyamatos morgása és vonyítása nem szűnt meg.
- Megállhatsz, Bree!- hallottam Jasper hangját, és a másodperc töredékrésze alatt megtorpantam, hogy szembeforduljak a területtel, ahol a vadállatot sejtettem.
- Mi a… fene volt… ez?- ziháltam, miközben szememmel dühösen pásztáztam az erdőt. Valami marta az orromat, amitől minden étvágyam elment.
- Arra a területre nekünk nem szabad betennünk a lábunkat- vonta meg a vállát Emmett, bár előtte tétova pillantásokat váltott Jasper-rel.
- Miért nem? Ha nem mondjátok el, lehet, hogy legközelebb is megtörténik, és akkor…- nem fejeztem be a mondatot.
Emmett csóválta a fejét, és közelebb jött, a karom helyét vizsgálgatta. Idáig nem törődtem vele, de megéreztem, hogy milyen pokolian éget, és újra felüvöltöttem, mikor Emmett hozzányúlt.
- Nyugi, már jön is- mutatott az erdő felé, és elborzadtam, amikor megláttam az életre kelt végtagot, amely egész nagy sebességgel közeledett felém.
- Menjünk haza, Carlisle segít!- szólalt meg Jasper, de az ő arca sem maradt nyugodt, és ez egy picit jól esett- aggódott értem.
- Hé, enni is kéne, farkaséhes vagyok, Jazz!- morogta Emmett, furcsa hangsúlyt helyezve a „farkas” szóra, de nem mozdult.
- Mi van ott?- mutattam újból az erdő azon része felé, ahol elvesztettem a karomat.
- Majd később, Bree…- kezdte Jasper, de hirtelen elhallgatott, mert a fák közül hosszú, elnyújtott vonítás hangzott fel, és nekem bevillant a mező képe, ahol csukott szemmel ültem, arra várva, hogy valaki döntsön a sorsomról.
Akkor, ott, ugyanezt a vonítást hallottam, s akkor is ugyanígy társult hozzá a hatalmas szív dobogása, amit a hirtelen beállt csöndben tisztán ki lehetett venni. Világossá vált számomra, hogy a Cullen család nem minden segítség nélkül győzte le Riley seregét-, mert magamat nem soroltam közéjük-, és hitetlenkedve néztem Jasper éhségtől elsötétült szemébe.



Köszönet

Ezúton szeretnék köszönetet mondani Ancsinak, aki a http://www.breetannerhun.blogspot.com/ blog sikeres vezetője, és aki nélkül nem lennénk már két nap után 200-an :) És köszönöm Nektek is, hogy ekkora az érdeklődés! Nagyon jól esik, én is igyekszem a legjobbat kihozni magamból... Remélem tetszik az új fejezet, és bármilyen véleményt szívesen fogadok!

2011. február 24., csütörtök

1. fejezet-Kitörni képtelen könnyek


- Fúj!- köptem ki undorodva a vért, amelyet Carlisle hozott nekem egy másfél literes palackban- Mi ez?
Carlisle megértően csóválta a fejét, csak utána válaszolt.
- Szarvas.
- Ti mindnyájan őrültek vagytok!- ráztam a fejemet, és újra megpróbáltam legyűrni az íztelen, szomjamat alig oltó valamit. Ugyanis biztos voltam benne, hogy sem ember, sem állat ereiben nem keringhet ilyen selejtes vér.  Különösen zavart, hogy a halandó lány,- mert képtelen voltam Bellának, vagyis a nevén szólítani egy halandót- csalogató, mézédes illata az egész házat körbelengte.
- Sárgul a szemed- jelentette ki büszkén, és úgy tett, mintha nem hallotta volna röpke megjegyzésemet a családja elmeállapotáról.
- Egyáltalán hogy jutott eszedbe, hogy… Ezen élj?- kérdeztem fintorogva, már vagy századszorra, mióta náluk éltem.
- Bree… Már sokszor megbeszéltük… Nem olyan rémes megszokni, és hidd el, te is, és mi is jobban járunk, ha megpróbálsz alkalmazkodni. Kellemetlen lenne, ha a Volturi megint ürügyet találna arra, hogy végezzen veled!- miközben beszélt, óvatosan hátrálni kezdett az ajtó felé, még mindig számított arra, hogy felpattanok, és kisurranok, mielőtt megállíthatna. A gondolat csalogató volt, de a torkomat égető fájdalom megszűnt, és végül csak megráztam a fejem. Tudtam, hogy erősebb vagyok náluk, ők azonban tökéletes védelmet alkottak körülöttem. Alice előre látta, ha ki akartam volna szökni, Edward meghallotta, ha gondolataim az embervér körül jártak, és mindig ott termett valaki, ha furcsán kezdtem viselkedni, vagyis futni akartam.
Több hónapja ültem abban a nyomorult szobában, körülöttem hatalmas könyvkupacok. Az egyik fal mellett azok a könyvek álltak, amiket még nem olvastam, a másiknál azok, amelyeket már igen. A kezembe vettem az egyiket, lapozni kezdtem, és újból megállapítottam, hogy nem tudja elvonni a figyelmemet. Annyi azért megragadt, hogy a főhősét Diego-nak hívják, pedig külön megkértem Alice-t, hogy csak olyan könyveket hozzon, amiknek közük sincs ehhez a névhez. Torkom helyett most a szemem kezdett égni, a kitörni képtelen könnyek belülről ostromolták a bőrömet. Ez borzalmasabb volt, mint az emberi sírás, magával hordozott egy darabot abból a pár napból, amikor vámpírrá változtam. Átkaroltam a térdemet, elhessegettem minden rossz gondolatot, és Fred-re koncentráltam. Reméltem, hogy ha valaha is kijutok ezek közül a falak közül, megtalálom, és élhetünk úgy, mint ahogy azt hónapokkal ezelőtt megígérte. Vajon azt hiszi, meghaltam? Biztos. Hiszen már senki sem élt, akit vámpírlétem első hónapjaiban megismertem, kivéve őt. Azt hiszi, hogy én is meghaltam, akárcsak Raoul, Kristie, Sara, Kevin, Jen, és még sok mindenki… Diego-t nem tudtam a többiek közé sorolni, ő a kezdetektől fogva más volt. Az egyetlen, aki társként kezelt. Igaz, Fred is szentelt rám néha figyelmet- egyszer meg is mentette az életemet-, de épphogy eltűrt, amikor a közelében voltam.  A többieknek mindig jelentéktelen söpredék maradtam. Diego. Bárcsak ne bízott volna meg annyira Riley-ban! Akkor még élne.
Gondolataimból ismét az étvágyam zökkentett ki. Hirtelen felerősödött a halandó lány illata: gyűlöltem, amiért képes ide jönni, pedig tudhatná, hogy mekkora kínszenvedés ez nekem.
- Bella!- sipított odalenn Alice- Azt hittem nem jöttök…- a hangja furcsán csengett.
- Boldog szülinapot, Alice!- fojtotta belé a szót a lány, és hallottam, hogy arcon puszilják egymást. Igazából irigyeltem Alice-t és Edwardot, amiért minden nap érintkezhetnek vele, egyszer én is szívesen kipróbálnám. Csak azt nem élné túl-gondoltam gonoszan, és enyhe mosollyal nyugtáztam, hogy Edward odalenn hangosan felmordul.
- Fogd vissza magad, Bree!- dörmögte, és magam előtt láttam az arcát, ahogy dühösen vicsorog.
- Mi a baj?- hallottam megint a halandót, de inkább nem voltam kíváncsi a folytatásra.
Fejemet a két térdem közé hajtottam, és mikor újabban rám tört egy szomjúság-hullám, felkaptam az vérrel teli palackot.
Próbáltam úgy inni, mint kicsi koromban, amikor valami nagyon nem ízlett, de az apám megfenyegetett, hogy többé nem ad enni, ha nem fogy el, ami az asztalon van. Olyankor látványosan befogtam az orrom, és mindent legyűrtem, amit magam előtt láttam.
Az elkövetkezendő órák eseménytelenül teltek. Néha úgy éreztem, hogy belefulladok a sok gondolatomba, mert volt időm gondolkozni. Túl sok. Eldöntöttem, hogy Carlisle házában maradok, amíg meg nem szokom azt a nyavalyás életmódot, amit ők folytatnak. Eleinte persze a lányt akartam, kiabáltam, letéptem Esme karját, pedig tudtam, hogy a közelébe se mehetek.
Vonásaim újra és újra fájdalmas grimaszba rándultak, ha Diego-ra gondoltam. Mennyivel könnyebb lenne, ha vele lehetnék! Vadásznánk. Igaziból vadásznánk, aztán gondosan eltüntetnénk a nyomokat. Senki nem vetne meg minket Cullenéken kívül. És persze a Volturi is meg akarna ölni, hiszen emlékezhetnek még arra az időre, amikor esztelenül öltünk, mert nem magyarázták el nekünk, hogy büntetés jár érte. Megkeresnénk Fred-et, akkor minden megoldódna, nem látna minket senki, és mi sem lennénk kíváncsiak rájuk.
Felzokogtam, de próbáltam hangtalan maradni, nem akartam elrontani Alice szülinapját.
Mikor hallottam, hogy a zsúrnak vége szakad, a falhoz vágtam az egyik könyvet, aztán szép sorjában mindegyiket, amelyik a kezembe akadt.
A szobám ajtaja felvágódott, és Jasper lépett be rajta. Erre persze azonnal abbahagytam az őrjöngést, és leültem az egyik sarokba.
Viszonylag kedvesen szólt hozzám, bár egy halandó biztosan elfutott volna, ha valakit így hall beszélni a környezetében.
- Fogd már fel, hogy mi teszünk neked szívességet, Bree!- á, a szokásos duma. Lehunytam a szemem, és háttal nekidőltem a falnak.
Aztán szöget vert az egyik mondata a fejemben:
„Bella miatt vagy még életben” a szemhéjam felpattant, és kíváncsian néztem rá.
- Jól hallottad, Bellának köszönheted. Legalább tudd, hogy miért nem haltál meg. Eszméletlenül kétségbeesett, amikor azt hitte, hogy megölnek. Magát látta benned. Nem haragszik rád, soha nem is fog. De nagyon kiborult, és én egyszerűen nem tudtam elviselni. Én adtam meg a jelet, és azért rohantuk le a Volturit a többiekkel… És azért tudtál elfutni.
A szemeim tágra nyíltak a csodálkozástól, valószínűleg úgy festettem, mint egy négyéves, aki a kirakatot bámulja.
- Mondd meg neki, hogy köszönöm- suttogtam végül, és újra hátradöntöttem a fejemet.
- Holnap kiviszlek- hallottam még a hangját, aztán az ajtóm újra bevágódott.
Kivisz… Legalább lesz min gondolkodnom ezen az éjszakán is.



Üdv!! :)

Üdv mindenkinek az oldalon!



Örülök, ha benéztek, és remélem, tetszeni fog, amit írok. A blog Bree Tanner, a Twiligt sagából megismert különös figura életét folytatja, kicsit másképp, mint ahogyan azt Stephenie Meyer elképzelte. Aki olvasta a Napfogyatkozást, biztosan tudja, hogy a fiatal lány számára nincs happy end, de mi lenne, ha mégis...? A Bree Tanner rövid második élete c. kisregényben Stephenie meghagyja az olvasónak a döntést: vajon mit gondol, mi történik ezután Bree-vel? Itt elolvashatod, hogy én hogyan képzelném, ha nem olvastam volna az Alkonyat 3. részét... Nem ígérem, hogy minden héten lesz friss, azt sem, hogy a fejezetek a végtelenségig tartanak majd, hiszen most még nem tudhatom, hogy mekkora lesz az érdeklődés a blog iránt... Én mindent megteszek... Remélem, hogy tetszeni fog!